Robert Fico és a magyar valóság
Jelentjük, a szlovák nacionalizmus él és virul, és minden csalóka látszat ellenére semmit sem veszített korábbi magyarellenes éléből. Miközben a magyar állam és a magyar nemzet határai nem esnek egybe, déli irányba a szlovák állam máig túlnyúlik a szlovák nyelvterületen. A helyzetből adódóan a szlovák nacionalizmus defenzív jellegű, a türelmetlen honféltők számára a Szlovákián belül húzódó magyar nyelvhatár Trianon és Párizs máig el nem rendezett öröksége.
Az elmúlt 106 évben hol nyíltan, hol jobban leplezve, a végső cél mindig a homogén nemzetállam megteremtése maradt. Az első köztársaság telepesfalvai még csak a magyar etnikai terület fellazítását célozták, a második világégés után a magyarkérdés már pusztán vagonkérdéssé vált, amely még így is csak félmegoldást szült. Megtizedelt, megtört közösségként is túlélt a felvidéki magyarság, hogy minden nyűgével, bajával a mai nap is dacoljon a Trianonban békét konferáló cilinderes urak örökségével.
A felvidéki magyarságot a (cseh)szlovák nemzetállam a kitelepítésekkel kiköpni nem tudta, és minden erre irányuló szándéka ellenére lenyelnie sem sikerült. Rágós falat vagyunk, mint legutóbb megtudtuk, “világbajnok” jogokkal.
Vladimír Mečiar politikai örököse, Robert Fico a szlovák szíveknek régóta kedves húrokon játszik. A kisebbségi jogok “rendezettsége”, a magyar közösségnek juttatott “standard fölötti“ jogok felemlegetése, a tejfogakkal is harapós nemzetállam megszületése, a kilencvenes évek eleje óta sarokköve a szlovák politikának. Ha pedig a Szlovákiában élő magyarság helyzete megoldott, sőt a szlovák kisebbségpolitika túlteljesíti a mércét, akkor nincs is itten semmi látnivaló, a háborgó magyarok ahelyett, hogy elégedett lennének a kivételezett helyzetükkel, túl sokat akarnak.
Egyébként is, az idő megérett arra, hogy a Szlovákiában élő magyarok ne a múltban elszenvedett sérelmeiket bolygassák, a Beneš-dekrétumok kőbe vannak vésve, a marhavagonokba hajtott magyarok csak pehelysúly voltak a történelem patikamérlegén. Akinek ez nem tetszik, az az államrend ellen fenekedik, régi sebeket szakít fel, a jószomszédi viszony ellensége.
A kormányfői eszmefuttatást csak megtetézi, hogy a “világbajnok” jogaink mellé az elmúlt években a “standard fölötti” magyar-szlovák államközi viszony illúziója társult. Így azután nem csoda, hogy jónéhány felvidéki magyar fejében összekeveredett a szezon a fazonnal, és nehezen barátkozik meg a gondolattal, hogy külhoni magyarként egyáltalán nincs okunk tapsolni ahhoz, ha az állam, amelyben élünk, “szuverenista” nemzetállamépítő politikát folytat.
Csak hát, igaz, ami igaz, kenyérrel él az ember, a magyar nyelvhasználattal meg porlepte dekrétumokkal nem lehet jóllakni. A mérleg másik serpenyőjében azért a felmérések szerint ott van az a szintén emberi dolog: senki sem szereti, ha seggbe rúgják. Legyen az a sarki boltos, az ittas szomszéd, vagy éppen az ország miniszterelnöke. Azt, hogy Robert Ficót és pártját a felvidéki magyarok körében két és félszer annyian utálják, mint az aktuális ellenzéket, aligha magyarázhatjuk mással, mint az elmúlt évek kormányzati döntéseivel. Belénk is rúgtak, a kenyér is kevesebb lett. A felméréssel igazolt kormányváltó hangulathoz a magyar közösség körében aligha van szükség többre.
