Politikai hiénák és politikacsinálók
Ismerjük el, akárkinek is pattant ki a fejéből a progresszívek vezérkarában, hogy komáromi portyájukon ejtsék már ki a szájukon a Beneš-dekrétumokat, nem volt rossz pillanata, a párt szempontjából akár mestertervnek is nevezhető.
Ha a szlovák valóságban van vörös posztó, ami már a szavak szintjén is hadrendbe állítja többségiéket, az Trianon, az autonómia és a Beneš-dekrétumok. Pedig nem kis tétben mernék fogadni, épp ez utóbbiról még a szlovák értelmiség nagy átlagának sincs fogalma. Nem tudják, ez mit jelentett az itt élő magyarok és németek számára, milyen lelki tehertétel egy közösségnek a letörölhetetlen stigma, a kollektív bűnösség bélyege, és milyen élethelyzeteket okozott a családoknak a vagyonelkobzás.
Történelmüknek ezt a dicstelen részét tankönyveikben szemérmesen apróbetűvel írták, hiszen a tudatlanság árnyékában könnyű a népet manipulálni, és a hazugságot szajkózva elhitetni velük, hogy a dekrétumok megnyitása Szlovákia létét veszélyeztetné.
Nyolcvan év után is számukra fehér lyuk, ami nekünk rögvalóság. Csakhogy a szlovák közeg ingerküszebét az sem érte el eddig – pedig időről időre lábra kap a téma –, hogy konkrét ügyekkel bizonyíthatóan máig folytatódnak a nemzetiségalapú földelkobzások az állam javára. Erre már nem lehet legyinteni, hogy ugyan, hagyjuk már, régi történelmi sérelmek.
A téma most kidőlt a progresszívek sufnijából, bősz jogvédők lettek, hirtelen minden – magyar iskolába járt – szlovák liberális politikusnak, publicistának lett egy fájó családi története a Beneš-dekrétumokról, mindenki igazságért kiált. De vajon hol voltak az elmúlt években, amikor a magyar politikumot rendre vegzálták, ha előkerült a dekrétumok ügye.
Ódor Lajos miniszterelnöki pozícióból nem tett értünk semmit, nem még hogy a dekrétumok ügyét feszegette volna. Vagyis legyünk pontosak, az „elszakított területek” orbáni megfogalmazása azért csípte a szemét. És az sem nagyon hitelesíti felbuzdulásukat, hogy az asztaluknál ott ül a konfliktuspolitika nagymestere, Ivan Korčok, akit még egy pozsonyi fotográfia is zavar, ha a magyar tévében a himnusz taktusaira mutatják, mert őt a magyar létében irritálja.
Vastagon kilóg a lóláb, a szándék őszintétlen, a szavak hamisak. Nincs másról szó, mint hogy átzsilipeljék a magyar választókat a párthoz. Kellenek a szavazatok, ha kormányváltásról ábrándoznak, a nagyvárosi kávéházak törzsasztalai végesek, a pária Dél-Szlovákia meg remek vadászterület.
Főleg, hogy a magyarok 16 éve kintről nézik a nagyok játszóterét, a sikertelenségbe belefáradt közösség könnyű préda lehet. Ráadásul kettő az egyben alapon, a kormánypártokat is bevitték a csalitosba, és azok nem is rakták magukat takarékra, vadabbnál vadabb dolgokat mondtak, a szlovák–magyar barátság egy szempillantás alatt kipukkant, mint egy lufi. Javukra legyen írva, ők legalább a valós arcukat mutatták, mert ki hitte, hogy ezek a tőrőlmetszett soviniszták másként gondolkodnának a magyar ügyekről. A PS meg dörzsölhette a tenyerét, hogy bónuszként még a Magyar Szövetség mozgásterét is lekorlátozta, ha helyzetbe kerülne a párt a választások után.
Egy valaki tudott volna gátat szabni az ámokfutásnak: Peter Pellegrini, hiszen politikai vállalása volt, hogy a dekrétumok alapján zajló földelkobzásokat megvizsgálják és annak véget vetnek. Tanácsadója, Forró Krisztián nyárra ígérte a munkacsoportot, és már a télben járunk.
Pellegrini aktív elnök, mindig kommentálja a politikai élet jó, rossz döntéseit, most a hallgatást választotta. Robert Fico viszont „rendet vágott”, egy kormányhatározattal megerősítette, amit már 2007-ben is megerősítettek, a dekrétumok sérthetetlenségét, és ezzel egyértelműsítette, nagyjából hova kíván bennünket és miheztartás végett mit gondol rólunk, ügyeinkről, az eddig és ne tovább parancsával.
Az elszabadult indulatháborúból, jól felmérve a helyzetet, a Magyar Szövetség kimaradt. Gubík Lászlóék a lehető legjobb stratégiát választották, december 9-re találkozóra hívták a pártokat, a Szövetségben ugyanis dolgozik egy munkacsoport a törvénytelen konfiskálások miatt.
A találkozó terepe lehet az érdemi vitának. Túlzó elvárásaink azért ne legyenek, nem lesz nagy tolongás a Čajak utcában.
A felszított hangulat érthetően nem hagyott hidegen bennünket, magyarokat sem, a közösségi térben máris megindult a vita, a kivel igen, kivel nem koordináta-rendszerben, mintha bármi is indokolná, hogy oldalt válasszunk két évvel a választások előtt. Ha van a gubíki politikának erénye, az éppen az ideológiai gyarmatosítás csatáitól való kellő távolságtartás. Ezt az elnök a hétvégi kongresszuson a lehető legegyértelműbben fogalmazta meg, a párt nem hódol be sem a kormánynak, sem az ellenzéknek.
A kongresszus egyúttal azt is megmutatta, a Magyar Szövetségben erősebb fokozatra kapcsol a szakmai munka. Nem ideológiai árokásásban, hanem fontos ügyek, témák mentén képzelik a magyar érdekképviseletet. Hosszú távú stratégiákkal sem kényeztetett el bennünket a politika az elmúlt években, Gubík László Együttélés 2040 címen vázolta fel a jövőképet, ami válasz lehet a kritikusoknak, kétkedőknek és kiábrándultaknak is, miért van szükség az etnikai politizálásra.
Már csak annyi lenne a dolgunk, hogy közösségként felsorakozzunk a magyar politikum mögé, és végre higgyük el, ügyeink csak nekünk fontosak, azokat csak önálló parlamenti képviselettel oldhatjuk meg.
Megjelent a Magyar7 2025/49. számában.
