Pici csodák
Míg élek, nem felejtem el. Kiléptem az ajtón és a hátsó udvarban egy örvös vadgalamb tipegett. Körbe-körbe. Szinte táncolt. Nem ijedt meg tőlem, nem repült el. Tovább folytatta mutatványát. Kihívtam az egész csonka családot, és mind csak bámultuk. Hosszú percekig. Ilyen csodát! Papika üzent odafentről.
Azóta sem szállt le örvös vadgalamb az udvarunkba. Csak akkor. Sokáig ott maradt velünk. És azóta is hisszük, nem lehet véletlen, hogy pont ugyanazon a napon, amikor örökre lehunyta szemét az édesapánk. Az évfordulón.
Meg persze az örvös vadgalambról, aminek olyan jól tudta utánozni a hangját. „Kis Pétert, szegényt, megszúrták szívét, két fa közt, szegényt” – ezt szokták gyermekkorukban vadgalamb nyelven dúdolni.
Négy éve már, hogy félárva vagyok. De nincs nap, hogy ne gondolnék rá. Ha meglátom a baglyot az óriás tuja egyik ágán gubbasztani, máris ő jut az eszembe. Ha kisüt a nap nagy eső után, vagy kihajtanak a part menti fűzfabokrok, de akkor is, ha csikorog a lábam alatt a fagyott hó, miközben szikrázóan süt nap… Ezt mind úgy szerette. S ezt mind imádom én is. Megyek, szaladok ki a fák lombja alá és hallgatózom.
Sokan vagyunk így, akik hisszük, hogy a végső elszenderülés csak egy átmenet. Egy más világba, ha úgy tetszik, dimenzióba. S a lélek valójában halhatatlan. Mint ahogy azt is, hogy nem díszes temetőkben, hanem szívünkben őrizzük azok emlékét, akiket szerettünk. Bennük élnek tovább. Mind többen vannak, ahogy telnek az évek. Olykor kegyetlennek érezzük a múló időt, ami szarkalábakat varázsol arcunkra, deret a hajunkra. Hátunk is meghajlik, kevesebbet bírunk. De nap mint nap rácsodálkozunk a világ lenyűgöző körforgására, az örök újjászületésre. Hogy van folytatás.
Különben mivel lehetne magyarázni, hogy satnya, nyurga, szélben elhajló, esővel megvert palántából is lehet bőségesen termő bokor. Mert lehet, ha az ember úgy gondolkodik, hogy majdcsak megerősödik ez a kis cérnaszál és azt kívánja, legyen így. Körbekapálja, megöntözgeti… Gondoskodik róla akkor is, ha első látásra reménytelennek tűnik az egész. S jutalma, öröme, a gazdag termés nem marad el.
És hát azért tenni is kell érte. A sült galambra várakozás nem jó taktika, de azt is észre kell venni, ha már nem megy. Olyankor nem szégyen „fel-adni”. Fel, az ég felé, ott majd vagy megoldják, vagy nem. Ha nem, az egészet el kell engedni és valami mást találni.
Ilyenkor, mindenszentek felé egyre gyakrabban jutnak eszembe Reményik Sándor igaz sorai: „Ne várj nagy dolgot életedbe, / Kis hópelyhek az örömök, / Szitáló, halk szirom-csodák. / Rajtuk át Isten szól: jövök.”
Megjelent a Magyar7 2021/43. számában.
