Patokraták kora?
Megdöbbentő jeleneteknek lehettek tanúi a napokban az amerikai NBC hírcsatorna nézői, majd – az internet jóvoltából – a politika iránt érdeklődő nyilvánosság is szerte a világon. A június 5-én rögzített interjú nagyjából 50. percénél Donald Trump a kaliforniai kormányzóválasztás során elkövetett csalásokkal kapcsolatos állítását firtató riporternővel keveredett személyeskedő szóváltásba, majd a nyolcvanéves elnök teátrálisan kiviharzott a beszélgetés helyszínéül szolgáló pajtából.
Természetesen ez az epizód csupán egyetlen példa arra, hogy a politikai ellenfelek és a kommentszekciók retorikájában hogyan válik mellékessé, szinte felesleges sallanggá az emberek tömegeinek életét befolyásoló izraeli vagy iráni háborús helyzet, és hogyan veszi át az érdemi diskurzus helyét egyes közszereplők egészségügyi vagy elmeállapotának firtatása, az azokról terjedő, rendszerint bizonyítatlan szóbeszédek felhangosítása.
Kétségtelen, hogy a felgyorsult információáramlás, a közélet individualizálódása és egyre inkább az online térből kiinduló dinamikája, a fokozott érzelmi azonosulás kedvezhet a kóros, vagy akár csak az átlagember számára visszataszító, magamutogatásra hajlamos, voluntarista személyiségű emberek kiemelkedésének a politika világában és azon túl is. Mindezt erősíti az utóbbi egy-másfél évtizedben a társadalom széles rétegei körében népszerűvé, sőt szinte önálló iparággá vált pszichologizálás, a legkülönbözőbb egyéni és társadalmi jelenségek pszichés tényezőkkel való magyarázata. Fokozatosan mindennapi szóhasználatunk részeivé váltak, egyúttal jelentésüket vesztették a pszichológia és a pszichiátria szakkifejezései. A különféle mentális problémák, vagy akár az alkoholbetegség ilyetén való trivializálása, a politikai küzdelmek eszközévé való lefokozása természetesen soha nem visz közelebb összetett szakpolitikai kérdések megoldásához, mindössze demokratikusan megválasztott vezetőket mos össze tömeggyilkos diktátorokkal, ráadásul óhatatlanul az adott állapotokban ténylegesen érintett emberek megbélyegzéséhez vezet.
Örvendetes, hogy az utóbbi években – leginkább a mindennapi élet túlzott digitalizációja és a koronavírus-járvány utóhatásai következtében – nagyobb figyelem hárul a mentális egészség fontoságára, különösen a fiatalok körében. A politika és a pszichopatológia összemosása a közbeszédet alakító politikusok, véleményvezérek és a média részéről ugyanakkor súlyos felelőtlenség, amely ellehetetleníti az érdemi vitát és ezáltal súlyosbítja a társadalmi problémáink megoldatlanságát.
Egyetlen televíziós szereplés, vagy akár egy teljes életút médialenyomata alapján is lehetetlen egy valós diagnózis felállítása – nem csupán laikusoknak, hanem képzett szakembereknek is. A patokrácia lebontásának első lépése, hogy a politikai közösség tagjai újratanulják a higgadt, tényeken alapuló érvelés művészetét a meddő vagdalkozások önsorsrontása helyett.
