Parasztbecsület
Álliberális polgártársaim, rossz hírem van. Parasztbecsület című jegyzetem ezúttal nem Mascagni operáját kívánja méltatni, s főleg nem Mascagni ürügyén – ha törik, ha szakad – a nyugati kultúra fölényét bizonygatni. Napjainkban a nyugat-európai kultúráknak éppen a csődjét tapasztalhatjuk, a szemünk láttára roppannak meg, fulladnak káoszba ezek a társadalmak, elsősorban az önfeladás és a bevándorlás hatására.
A no-go zónák hovatovább megközelíthetetlen városrészekké tágulnak, megannyi rákos burjánzást jelentenek a (volt) nemzeti társadalmakban. Ma már kérdéses, hogy akár a haladéktalan beavatkozás megoldást jelentene-e? Az évtizedek álkultúrája, a nullára csökkentett történelmi tudat, az önazonosságra nevelés helyett a spekulatív teóriák erőltetése a háttérhatalom irányításával mára megtették a hatásukat.
Kulturális fölényről beszélni ott, ahol Európa szellemi-lelki alapját, a kereszténységet ellenszegülés nélkül hagyják lecserélni, és a lebontott keresztény templomok helyébe ádáz tempóban építik a mecseteket.
(Amihez a hazai ellenzék is infantilis örömmel tapsol.)
A parasztbecsülettel A Hortobágyon című Sarkadi-novellában találkoztam. Ezt a novelláját Sarkadi Imre 1954-ben írta. Vélhetőleg még abban az időben, amikor Móricz Zsigmond ihletése határozta meg paraszti témájú írásait, amikor a magyar parasztság tradicionális, kultúramegtartó értékeit még nem torzította el Sarkadi szemléletében a Rákosi-korszak hiszekegye: a marxizmus-leninizmus. Az ördögi ideológia a politikai rendőrség, vagyis az ávó és a titkosrendőrség védelme alatt.
Hiteles társadalmi vagy éppen egyéni polgári (emberi) értékek megjelenítése lehetetlen volt azokban az években, a cenzúra szűrőjén nem juthatott nyilvánosság elé semmi, ami nem a kollektivizmus „hallatlan lehetőségeit és áldásait” dicsőítette.
Sarkadi A Hortobágyon című novellájának a történetét ilyen körülmények között is alkalmasnak találta a magyar népi-paraszti gondolkodásmód és erkölcs megjelenítésére. Hiszen a történet idején Magyarországon a német megszállás alatt és a nácikkal szembeni egyéni ellenállás, a személyi erkölcsi kiválóság ábrázolása még megengedhető volt. (Napok kérdése volt, hogy a szovjet csapatok átlépjék a határt.)
A történet egyébként végtelenül egyszerű. A németek Veres István városi tanácsossal és egy SS-őrmesterrel képviseltetve magukat, megjelennek Bujdosó András számadó csikósnál a hortobágyi pusztán. Előbb ígéretekkel, majd egyre gorombább fenyegetésekkel arra próbálják rávenni, hogy az éppen delelő ménessel azon nyomban induljon Nyugat felé (nyilván a menekülve visszavonuló náci csapatok szükségleteinek a fedezésére. De Bujdosó András a többszöri felszólítás, ígérgetés, fenyegetés ellenére kőkemény elhatározással mindannyiszor annyit felel: nem!
Mert semmi kedve náci zsoldban, nyugat felé elhajtva a ménest, ócska tolvajként idegenek kezére átjátszani a rábízott értéket.
Jön, aminek jönni kell! Veres István még próbálta menteni a helyzetet:
– felelte Bujdosó, megkeményítve a derekát a kis, szikkadt csikós.
Az SS-őrmester, talán megunva a percek számolását, leengedte a karóráját, hanyag mozdulattal előhúzta a pisztolyát, és közvetlen közelről kétszer mellbe lőtte Bujdosó Andrást.
Megjegyzés mai hazát árulók margójára: a nemzetért, a hazáért való bátor kiállás nem Gyurcsány Ferenc és kommunista sarjadék neje, Dobrev Klára „műfaja”.
A hazáért és a nemzetért mindig a nemesebbje hullott: Petőfi Sándor, József Attila, Tóth Ilonka, Mansfeld Péter, Latinovics Zoltán, Huszárik Zoltán, Sós Imre, Bara Margit, Wass Albert és mások. S az ’56-os forradalom eseményei és mártírjai által megvilágosodva maga Sarkadi Imre is.
Megjelent a Magyar7 2021/28. számában.
