Őszidő
Nem kell az embernek Forbes-listán szerepelnie ahhoz, hogy ráébredjen, az a kis vagyonkája, amivel bír, mások – potenciális harmad-negyedági örökösök – gondolatvilágát már foglalkoztatja. Még itt vagyok, viszonylag jól vagyok, de erről-arról már – mondják derűsen – lemondhatnék; még amolyan „féláras” ajánlatot is kapok mellé. Győzködnek, milyen jól járnánk, lenne pénzem, ők meg jól befektethetnék a maguk pénzét, ami a bankban amúgy sem kamatozik.
Néhai jó apám jár az eszemben, aki halálos ágyából mondta tőlem búcsúzva: nyugodtabban menne el odaátra, ha én lennék az elsőszülöttje… Értettem, arra gondol, hogy négy-ötéves korom óta rám lehetett bízni a kisebb testvéreimet, hogy mikor anyánk kórházba került, tizenegy évesen bedagasztottam a sütéshez bekovászolt házi kenyeret, ebédet főztem. Nem dicsért meg, de repetát kért a kicsit odakozmált bablevesből. Ez többet ért minden szónál.
Tizenkét éves múltam, mikor a nyári szünetben először voltam idénymunkás. A kisbíró kidobolta, hogy a szövetkezet „brigádosokat” keres paradicsom- és paprikaszedéshez, gyomláláshoz, és hogy gyerekek is jöhetnek. Felvettek, kétnaponta néhány órás munka volt, kis pénzért, de nyár végére pár száz korona összejött belőle.
Elég volt négyünk iskolakezdési kiadásaira. Aztán karácsony táján, amikor megállt házunk előtt a szövetkezeti lovaskocsi, s letettek fél zsák búzát meg egy zsák kukoricát is természetbeni juttatásként, édesanyám összecsókolgatott-ölelgetett, boldogan mutatta: lesz eleség a tyúkoknak, libáknak. Boldog voltam én is. A következő nyártól fogva aztán a vakációimat mindig végigdolgoztam. Rendes munkaidőben, magamhoz mérten – a mezőgazdaságban teljesítménybérezés volt – rendes keresettel. Egy ötgyermekes családban akkor is minden fillért az élére kellett állítani, hisz közben a szüleink felújították a lakóházunkat. Hitel nélkül. Úgy, hogy csak az édesapánk volt munkaviszonyban.
Mai szavakkal: igazán ökotudatosan éltünk. Volt egy-egy rend téli és nyári ünneplő ruhánk, valamivel több hétköznapi – iskolába és utcára hordtuk – meg egy-két rend házi. Egymástól, néha ismerősöktől is „örököltünk”, anyu szabni-varrni is tudott, elnyűtt holmik sértetlen részeiből csodás „kombinált” ruhákat varázsolt húgomnak és nekem. Kötött, horgolt is, s bár szegények voltunk, néha még a tanítóink is megcsodálták a holmijainkat. Magam soha nem éreztem szegénységet.
Szellemiekben pedig… Anyu a községi könyvtárból kölcsönzött könyveket, apu meg fizetésnapon mindig vett egy-két könyvet – a cégnél árulták –, Vernét, indiánkönyveket, közösen is olvastuk őket, hangosan, körbeülve a konyhaasztalt. Az Egri csillagok, a Fekete Villám (ponyvaregény) és anyu szakadozott szavalókönyve mellé csinos kis könyvtár épült lassanként.
Felnőttként végtelen hálával gondoltam rájuk. Megtanítottak arra, hogy a család több mint egymást kihasználni, legyűrni, kisemmizni akaró emberek csoportja; arra, hogy ki-ki ereje, tehetsége szerint segíti a másikat, és hogy soha nem vagyunk annyira szegények, mint hinnénk. Hogy szükségben lehet varázsolni, tisztességgel élni. Saját erőből. És a tizedik parancsolatra: se házát, se mezejét, se másféle jószágát el ne kívánjad.
De már más világ van. Így most az foglalkoztat, testamentumot kéne írnom. Az embernek, aki magára maradt öreg napjaira, ezzel a gondolattal is meg kell barátkoznia. Addig kell a dolgait elrendeznie, amíg helyén van az esze, amíg Alzheimer úr nem kopogtat be nála is. Mert egyazon fészekből sem egyformán vagyunk feltarisznyázva.
Megjelent a Magyar7 2021/41.számában.
