2021. november 28., 09:48

Novemberi borongás

Lankadatlanul esik. Az ég könnyei mossák a halottak napi díszes sírokat. A hatalmas krizantémfejek elnehezülnek a sok víztől, együtt sírnak az esővel. Korai lesz a hervadásuk, a romlásuk. Nem a november eleji fagy és köd eszi meg őket, hanem az éltető víz. Tünékeny lesz minden idei emlékezés.

november
Fotó: unsplash.com

Táskámban egy csomag sárga Camel és maradék piros Marlboro. Tizenötödször gyújtok rá a teveszőrre, hetedszer a motorosra… Hogy égig szálljon a füstjük, hátha. Utolsó „szivar” az Arabs Szürkénél, nagy klasszikusunkra hajazva. Meg annak reményében, hogy ez már tényleg az utolsó lesz. Most, hogy már végleg lezárattam a sírhalmot, magamnak urnányi helyet szánva benne, a jófajta féldecis pálinkát nincs hová locsolni. Egy mozdulattal megfogyott a szertartásom. Az emlékezés kanócain huzatos lángocskák pislákolnak. Egy hete még dongó és pillangó körözött az egyre virágosabb sírok felett, de a novemberrel megjött a nemszeretem ősz.  Egészen olyan hangulatot áraszt, mint ez a már nemszeretem világ.

Tűnődöm, emlékezem. A cigifüstből jár egy kevés a húgomnak, annak emlékére, hogy halálos ágyán fekve a langyos kávé mellé cigifüstöt kívánt, legalább egy szippantás erejéig… Öcsémnek csak a gyertyaláng meg sok eleven emlék, mert egy éve még maga is itt állt és emlékezett… A novemberi szürke éghez címzett nagy fogadó elnyel lassanként mindenkit, aki még megállhatna visszagondolni a közös földi időkre a csendes halmoknál. 

Ahogyan terebélyesedik szülőfalum – mely jó ideje már csak egy városrész –, úgy veszíti el hagyományait még a temető is. Egy évtizede húgom emlékét még elsiratta a régi lélekharang; ma már nyoma sincsen. A temetőre lakópark telepedett rá, a kerítésétől egy méterre garázsok sorakoznak. A másik oldalán autóút, benzinkút, autószalon, egészségügyi rendelők, a harmadikon a nagy háború hadifogoly-temetője – az legalább védett létesítmény –, azon túl a régi falusi temetőnk, melyet nemsokára – talán jövőre – újranyitnak, mert a mostaniban már alig van hely egy tucat sírnak. Akkora lesz, mint egykoron, amikor még csak néhány száz lakosa volt Sikabonynak a mostani pár ezerrel szemben. S mert a fejlődés nem áll meg, a régiből újként megnyitandó sírkert falánál felépült egy derék (multi) hipermarket, ahol folyamatos a nyüzsgés. Méregetem, szép hosszú utat tesznek majd meg az elhunytak a nyughelyükig, két temetőn át a harmadikig. 

Talán, ha megnyílik a régi-új, egyszer majd befejezik a ravatalozót is, mely még az átkosban épült, csak befejezni nincs azóta sem idő/pénz. A terem – mely szertartásterem lenne – sivár, berendezése spártai, egy ládaforma szürke tartószerkezet a koporsónak, az oldalfal mentén négy-öt szék, a szertartás úgy is szabadtéren zajlik, a biciklikerekes „Szentmihály lova” törékeny látvány, már nem divat vivőket fogadni az eltávozottnak utolsó útjára, hangtechnikát alkalmanként a temetkezési vállalkozó biztosít a szertartás kezdetéig. A hűtőboxnak és előkészületeknek szánt másik terem üres; használható mosdó, illemhely sehol (csak a kijelölt helye van meg), pedig sokan – egyre többen – járnak temetésre, sírokhoz több száz kilométerről vagy országhatárokon túlról is.

És heti két alkalommal – ha éppen nincs világjárvány – szentmisét is bemutatnak a nemrég itt megépült szép kicsi templomban, melynek tornyában modern elektronikus szerkezet kongat néhányat delente. 

Amúgy meg valahogy megállt az idő, itt ragadt az átkos mentalitása, hogy a halottnak már úgy is mindegy. A még élő hozzátartozók meg magukra vessenek. Hát… Ebben már idomultunk a többségiek mentalitásához. Talán mire elkészül az északi Pozsony–Kassa autópálya, befejezik ezt a halottasházat is. Mert a remény halhatatlan.

Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2021/47-es számában.

Megosztás
Címkék