Nadrágszíjhúzó oktatáspolitika
Még hosszú hetekig a vakáció örömeit élvezik a diákok, a szerencsésebb pedagógusok is az iskolakezdésig megoldandó teendőket félretéve szabadságolnak, a szlovákiai magyar közoktatás gondjai azonban nem zárultak le a június végén elbúcsúzott tanévvel. A demográfiai apály, a csökkenő gyereklétszám könyörtelenül jelöli ki a magyar közoktatás szűkülő horizontját. Évről-évre újabb magyar iskolákra kerül lakat, és a megmaradók jó része is bizonytalanul tekint a jövőbe.
Régebb óta fiatal olvasóink emlékezhetnek arra, hogy a kilencvenes években még adminisztratív eszközökkel próbálta ellehetetleníteni a magyar közoktatást az akkori oktatáspolitika. Az 1998-as kormányváltással és a magyar képviselet kormányra jutásával egy olyan negatív spirálnak sikerült véget vetni, amely kísértetiesen emlékeztet az ukrajnai magyar közoktatás leépítésére az elmúlt évtizedből.
Ma már nem az alternatív iskolák réme fenyeget, a demográfia a maga könyörtelenségével elvégzi a hóhérmunkát a nemzetállam helyett. Érvényesül az egyszeregy – ha nem születik magyar gyermek, nem lesz magyar iskola. A lejtőn lefelé csúszva persze joggal követelhetünk pozitív diszkriminációt, alacsonyabban megszabott minimális osztálylétszámokat, némileg bőkezűbb finanszírozást – ez is csak haladékot ad, nem jelent tartós megoldást. Utóvédharc ez a javából – haladékba kapott évekért, osztályokért, intézményekért.
Ha valami ezen a szomorú lejtőn némi reménnyel kecsegtet, az a szembenézés a realitásokkal, és a lehető legjobb válaszok megadása a tornyosuló problémákra. Az oktatási tárca varázsszava az optimalizáció, a miénk a stratégiaalkotás. Az előbbi arról szól, hogyan lehet a lehető leghatékonyabban hozzászabni az iskolahálózatot a csökkenő diáklétszámhoz, az utóbbi pedig arról, hogy a szűkülő horizont mellett hogyan lehet megőrizni a szlovákiai magyar közoktatás lehető legszélesebb kereteit.
Olyan ez, mint amikor az egyszeri ember hónapról hónapra kevesebből gazdálkodhat, és egyre jobban húzza be a nadrágszíjat. Szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban a reform befektetés a jövőbe, tájainkon – sokszor a jószándékú szakemberek akarata ellenére – egyet jelent az állami költségvetés lyukainak befoltozásával, a megtakarítással. Magyarán, ha az oktatásügynél maradunk, miközben csúszunk le a lejtőn, egyre nagyobb folt lesz a gatyánkon.
Félreértés ne essék, e sorok írója nem amellett érvel, hogy a hatékonyságot csírájában sem ismerő oktatási intézményeket a végletekig fenntartsuk, de azért a fürdővízzel nem kéne kiönteni a gyereket. Ha már a fennmaradás útja – jogosan – az intézményösszevonásokban van, és a tárca klaszterek kialakítására biztatja a fenntartó önkormányzatokat, akkor adódik a kérdés, ehhez nem lenne szükség anyagi ösztönzésre? A Magyar Szövetség szakpolitikusai és az Oktatási Műhely képviselői éppen ebbe a falba ütköztek bele a szaktárcával való e heti egyeztetésen.
Ha a fenntartók kénytelen-kelletlen szembenéznek a realitásokkal, és nehéz döntéseket hoznak meg, az oktatáspolitika is tudatosíthatná, hogy a nadrágszíjmeghúzás önmagában nem a jövőbe való befektetés. Az oktatáspolitika ezen az úton legfeljebb arra vállalkozhat, hogy a csökkenő mennyiségi mutatókat menedzseli, a minőség emelése pedig legfeljebb lábjegyzet marad.
Ahhoz, hogy érdemi minőségi javulás legyen a szlovákiai közoktatásban, nem elég a szűkre szabott meglévő források hatékonyabb felhasználása, a hatékonyság sokszor aláhúzandó emelése mellett újabb források bevonására van szükség. Ehhez pedig szemléletváltásra a költségvetési politika részéről. Ha nem akarunk még jobban lemaradni a huszonegyedik század nagy innovációs erőközpontjaihoz képest, az oktatásügy nem lehet tovább sokadrangú ágazat, prioritást kell kapnia.
