Munka- vagy tudásalapú társadalom?
A csehszlovák időkben nagyon sok bírálat érte az országot azért (is), mert állítólag a tanoncok országává váltunk. Ma összeszerelő műhelyként emlegetik Szlovákiát.
Ipari termelésünk nyereségét többnyire az országban működő külföldi üzemek adják, amelyek a kutatást és a fejlesztést az anyacégekben végzik. A szlovákiai munkavállalóknak a megtervezett alkatrészek összeszerelése, jobb esetben a gyártása marad. Ezeknek az üzemeknek olyan alkalmazottakra van szükségük, akik képesek elvégezni a rájuk bizott „szerelési” munkát. Tehát a szó szoros értelmében nem tudást várnak el, hanem azt, hogy a munkás képes legyen elvégezni a reá bizott feladatot. Ilyen feladatok elvégzésére a szakközépiskolák többsége felkészíti a diákokat. Magasabb képzettségre nincs is szükségük.
Több kelet-európai országban munkaalapú társadalomról beszélnek, és azt értik alatta, hogy mindenkinek van munkája. Minden munkaképes embertől elvárják, hogy dolgozzon. A különböző támogatási formákat, a segélyek rendszerét erősen megnyirbálták, ezzel is rávezetve az embereket a munkavállalásra. Az elvárt eredmény a teljes körű foglalkoztatás lett.
A munkaalapú társadalom esetében azonban a szakirodalom más definíciót használ. A fogalom meghatározásánál ugyanis abból kellene/lehetne kiindulni, hogy minden emberi közösség alapja a közösen, illetve a közös elképzelések mentén végzett munka. A technológia fejlődése révén természetesen a munka jellege változhat, de mégiscsak az a jellemző, hogy a termelés zömét alacsony hozzáadott értékű tevékenységek, rendszerint kétkezi munkák adják. Ehhez viszont kevés magasan képzett, önálló munkavégzésre képes emberre van szükség.
Leegyszerűsítve, a diák a szakiskolában elsajátítja a szükséges elméleti ismereteket, majd az üzemgyakorlat során (például duális képzési formában) megszerzi a szakma gyakorlásához szükséges készségeket és jártasságokat. Vagy csak egyszerűen betanítják, és begyakoroltatják vele egy-egy munkafolyamat elvégzését.
A cél a munkavégzéshez szükséges tudás megszerzése, hiszen a végzős diák az iskolát elhagyva ezzel keresheti meg a kenyerét. Az iskola tehát „kétkezi munkásokat” nevel a nagyvállalatok részére, és ez így van akkor is, ha a munkavégzés során bizonyos szerszámgépeket (fúrókat, köszörűket, csavarkulcsokat stb.) használ.
A probléma az, hogy ez a fajta képzés „befejezett” tudásban gondolkodik, ezért zsákutcát jelenthet. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy aktív életük során az emberek gyakran kényszerülnek munkahelyet, sőt szakmát váltani. A „betanított”, illetve a gyártósorok mellett dolgozó, egy-egy szerelési munkát rutinszerűen végző ember számára ez komoly kihívást jelenthet.
Úgy gondoljuk, hogy a 21. században, az összeszerelő műhelyektől már illene elmozdulni a tudásalapú társadalom, a saját fejlesztéseken alapuló termékek gyártása felé. Ma már „nem elég túlélni, gyarapodni kell”. Kutatás és fejlesztés nélkül viszont ez nem lehetséges. Olyan iskolákra van tehát szükség, amelyek nem egy munkafolyamat elvégzésére készítik fel a fiatalokat, hanem a szaktudás mellett a kritikus gondolkodást, a kreativitást, a belső motivációt stb. is fejlesztik. Ilyen felkészültséget elsősorban a felsőoktatási intézmények képesek biztosítani. De azok is csak akkor, ha az egyetemeken alapkutatás is folyik. Alapkutatás nélkül ugyanis az egyetem nem egyetem.
A tudásalapú társadalomban a hagyományos termelési tényezők mellett egyre inkább a tudás kerül előtérbe, mert a tudás a termelés döntő tényezőjévé válik. A termékben egyre nagyobb a tudástartalom, a hozzáadott érték. Ehhez viszont szakmailag jól képzett, kreatív, a kutatásban és fejlesztésben is jártas emberekre van szükség, ezért a jövőben sokkal több pénzt kell az oktatásra és kutatásra fordítani.
Alapelvként leszögezhetjük, hogy a tudásalapú társadalomban a tudás nem cél, hanem eszköz a társadalom életében való résztvételhez. Eszköz a fejlett társadalom kiépítéséhez, a gazdaság motorjának beindításához és magas szinten tartásához.
Megjelent a Magyar7 2025/35. számában.
