Moslék aranyvödörben
Amikor ezt írom, még tart az olimpia. Amely minden idők leggusztustalanabb körítésével, ünnepélyes megnyitónak nevezett istentagadással kezdődött. Az a világjáték, amelyet Pierre de Coubertin báró a nemes versengés és a nemzetek közti barátság nemes eszméjét erősítendő élesztett újra az ókori görög olimpiák mintájára. S amelynek a sportról kellene szólnia, nem a mindent bepiszkító, fekáliaként elöntő deviancia erőltetéséről.
Megpróbáltam belenézni a megnyitóba, aztán hamar a távkapcsolóért nyúltam. Az első percekben megfogalmazódott bennem, mihez hasonlítható az a giccs- és ízléstelenségparádé, amit a piszkos, versenyzésre alkalmatlan Szajna partján az önmaga nagyszerűségétől megrészegült Párizsban előadtak a „művészek”: moslék aranyvödörben. Márpedig a moslék, nézzük bármilyen szemszögből, az moslék, akár vályúba öntik, akár aranyos, akár ezüstös edényből löttyintik elénk a mosatlan padlóra. És a brüsszeliek, élükön Von der Leyennel, most sem hazudtolták meg magukat, önfeledten tapsikoltak.
Még el sem ültek, s vélhetően egyhamar nem is ülnek el a felháborodás hullámai, jött magában a versenyben is a hidegzuhany: Hámori Lucának, a kőszegi lánynak egy algériai pasival kellett bokszolnia.
Egy afrikai sportolóval, akiről azt állította a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, hogy „joga van szabadon versenyezni”. Természetesen joga van, de nem nőket verni. Nincs joga lepofozni a szorítóból Angela Carinit, akinek négy év, sőt az élete kemény munkája és lemondása után negyven másodperc jutott a verseny „szépségéből”, mert az első ütések után feladta az egyenlőtlen küzdelmet. Az emberi jogok új értelmezésében azonban ezt is szabad. A „szabad versenyzés joga”, a nemzetek közti barátság és a nemes versengés dicsőségére.
Pedig micsoda versenyek voltak! Köszönhetően a sportolóknak. Dehát, mint mindenre, az olimpiára is rátelepedett az a miliő, amely a végvonaglását élő római birodalom bacchanáliáiban és kulturálatlan zabálásaiban testesült meg.
Mintha Róma nem a kereszténység bölcsője (ez azért erős túlzás), hanem a romlás szimbóluma lett volna. Hogy stílszerűek legyünk, talán eszünkbe juthatnak Baudelaire romlott virágai is, de legalább a költő művét ne mocskoljuk be utólag.
A szoknyás hímbalerinák vonaglása mellett történt más is Párizsban, ezek az esetek azonban nem kaptak sajtóvisszhangot, elvesztek a ricsajban.
Joao Chianca brazil szörföst például arra kényszerítették, hogy távolítsa el Krisztus képét a deszkájáról. Rayssa Leal katolikus gördeszkásnak, aki bronzérmet nyert, megtiltották, hogy nyilvánosan megköszönje a sikerét Jézusnak. Jutnak eszébe az embernek – bár ez nem kötődik az Utolsó vacsorát kigúnyoló francia olimpiához – azok a térdeplő futbalisták, akik egy drogos afroamerikai „tiszteletére” bohóckodnak.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság amúgy lebukott, mert bár esélyük sem volt győzni, mind Angela Carini, mind Hámori Luca megkapja az olimpiai győzteseknek járó ötvenezer dolláros sikerdíjat, mert „megkérdőjelezett nemi hovatartozású” versenyzővel szemben maradtak alul. Magyarán: fájdalomdíjat kaptak, miközben győzött a genderkultúra, amely eluralta a Nemzetközi Olimpiai Bizottság vezetőinek az agyát.
Ide jutottunk. Persze tudjuk, hogyan jutottunk ide, hiszen ez az őrület nem most kezdődött, de félő, hogy ez csak a kezdet, és a folytatás még gyomorforgatóbb lesz.
Mert a nagy mammutcégek, a szponzorok, a reklámbevételek, a tévéközvetítések díja erősebb, mint maga a sport. Mi jöhet még? Transzformerek, robotok fognak küzdeni emberekkel? Fegyveresek fegyvertelenekkel? Vadállatok elé dobják a keresztényeket, mint annak idején Rómában? Mert ezeknek semmi sem drága! Mindent és mindenkit (természetesen önmagukon kívül) képesek feláldozni a Mammon oltárán.
Azért mindezek ellenére szép ez az olimpia, és mi, magyarok büszkék lehetünk, mert a magyar olimpikonok ezúttal is feledhetetlen perceket szereztek számunkra. Ha már nem Budapesten – mert azt megfúrták a magukat magyarnak nevező hazaárulók –, legalább Párizsban.
Megjelent a Magyar7 2024/31. számában.
