Mindnyájan, magunkért
Nem sokat unatkozhattunk az elmúlt két hónapban. Volt itt minden, olyannyira, hogy a kormányoldalon és az ellenzékin is mindenki mindenkivel hadban áll. Példa nélküli, mennyire kíméletlen, agresszív üzemmódban zajlott a kampány. Az erőviszonyok a kampányfinisre sem tisztultak le, a sokismeretlenes egyenletből nehéz lenne kiszámítani a végeredményt.
Aki ma győztesnek látszik, még bukhat is, a Smer történetében már előfordult, hogy a választásokat ugyan megnyerte, de sokra nem ment vele. Így lett volna ez négy éve is, ha Bugár Béla nem érezte volna kötelességének megmenteni Robert Ficót. Mára tettestársakból ádáz ellenségek lettek, megy is az árulózás ezerrel.
Igor Matovič az ellenzéki térfélen önállósította magát, nem állt be a "ki legyen a vezér" viadalba. Nincs is rá szüksége, egyedül is képes volt tematizálni a kampányt, s akár komoly meglepetést is okozhat a választások napján.
Eddig mintha mindenki közvélemény-kutatást akart volna nyerni, fegyvertényként használva a jó ég se tudja, milyen mintákon, s kinek a szándékából készült felméréseket. Erre bazíroz a Most–Híd is, amelyet évek óta felülmérnek. Kommunikációja is arra épül, hogy nála a több magyar szavazat (tegyük hozzá, szlovákjai már mind elhagyták). Persze az elmúlt négy év botrányosan gyenge teljesítményét ellensúlyozni kell. S hogy ez sima hazugság, arra a Fórum Intézet nyári és az ASA év végi felmérése cáfol rá, csupán ezek készültek magyar mintán, s mindkettő a magyar párt elsöprő fölényét mutatja a vegyespárttal szemben.
Csakhogy nem a felmérések, hanem a választások a mérvadóak, és Bugár Béla már a tavalyi elnökválasztáson is csúfosan megbukott, amikor alig 3%-nyi szavazatot kapott. Vegyesék zuhanórepülésére ráerősített az EP-választás 2,59%-os eredménye, miközben az MKP 4,96%-ot szerzett. S azóta csak erodálódtak, hiszen több botrányos ügye is volt a pártnak, és a himnuszügy még a politikára immunis embereket is ellenük fordította.
Robert Fico elvégezte a feladatot. Mint korábban Mečiart és Slotát, ebben a négy évben Bugárt is ledarálta. A Most–Híd beleégett a Smerrel való kormányzásba, rendkívül nagy árat fizetnek a kormányvályúért.
Besározódtak, a korrupt, gátlástalan hatalom piszokjából rájuk is fröccsent. A vegyespárt számára ez már a végjáték, s valószínűleg ők is érzik ezt. A négy év mérlege ugyancsak könnyű, a kulturális autonómiának hazudott kifizető ügynökség, a túlárazott, de botrányokkal kísért, lassan épülő autópályák, a sutára sikeredett vasúti kétnyelvűség, a konzervált állampolgársági törvény, a papírra sem került kisebbségi jogszabály nehezen adható el sikerként. Erre még Érsek Árpád sem képes, pedig azokban a szellemi mélységekben, ahol ő hasít, a dolgok általában egyszerűnek tűnnek.
Bugárék részesei lehettek volna a magyar egység megteremtésének, csakhogy megalakulásuktól fogva épp ez ellen dolgoztak. Ezt tették most is. A Smerhez való ragaszkodásuk miatt előbb tárgyalóasztalt bontottak, majd rövid idő múlva bejelentették, hogy a Smerrel már soha többet. A hintapolitika iskolapéldája.
És ez lehet az igazodási pont. Ami egyúttal pont az ő történetük végére, és egy új korszak kezdete. Egy erős magyar közösség összefogásáé.
Mert adott egy erőteljes, de nézeteiben sokszínű csapat. Egymás mellett a konzervatív, a liberális, a baloldali, a radikális, akikben a vezérlő elv közös: a magyar érdekeket kell érvényre juttatni. A listán mindenki megtalálhatja azt, akivel azonosulni tud, azt a négy személyt, akinek preferenciaszavazatát adhatja. Adott a csapat elhivatottsága, tántoríthatatlan hite, hogy a felvidéki magyarságnak van jövője. Adott egy jónak ítélt, átfogó program, ami lehetőséget teremt a déli régiók fellendítésére, kisebbségi létünk jobbítására. Most már csak az a kérdés, a hétvégi választáskor elegen leszünk-e ahhoz, hogy később is ott legyünk a döntéseknél.
Mert százéves közösségünk válaszút előtt áll: vagy végképp felolvadunk, vagy a megmaradás útjára lépünk. Nagyapáink, dédapáink nehezebb, embert próbáló időkben is kemény ragaszkodással őrizték a magyarságukat, nem engedtek a többség nyomásának, a közöny csábításának. Ezt az örökséget kellene továbbadnunk a gyerekeinknek, megmutatni, hogy magyarnak lenni jó, és mi egy akarati közösség vagyunk. Rólunk nem dönthetnek mások, már nem dőlünk be az asszimiláló vegyes ideológiának, a többségiek hízelgő szavának, amely csak a szavazatainkat szeretné, nem a helyzetünk jobbítását.
Nincs hová hátrálnunk. De még erősek lehetünk, mert esélyünk van a sikerre, újból lehet magyar közösségünknek parlamenti képviselete. Sokat sem kell tenni érte, csak el kell menni szavazni. Mindnyájunknak, mindannyiunkért, önmagunkért!
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/8. számában)
