Mindenki mindenki ellen?
Hogy kikkel és miért nem lehet már tovább közösködni hazai magyar politikánkban, arról az utóbbi hetekben, hónapokban a kelleténél jóval többet olvashattunk. Olyan érzésem támad nem ritkán, hogy talán megszólalt már mindenki, akit valamiféle – vélt vagy valós – sérelem ért, mert úgy érzi: most megfizethet mindenért.
Bennem csak érzés támad, a támadás távol áll tőlem. És várakozó vagyok, bár hiába várakozó, mert aki a felvidéki magyar politika utóbbi három évtizedében magyaroktól a legtöbb sértést kapta politikusként, hallgat. Pedig a legjobb, s talán az egyetlen nagyformátumú, stratégiai gondolkodású, közösségi társadalmunkat egészében látó politikusunk – ritkán kifejtett vélekedései alapján – mindmáig. Most sem utálkozik együtt azokkal, akik tíz év alatt lebontották azt a konstrukciót, amit mélységes alázattal és türelemmel felépített annak ellenére, hogy sorozatosan megtagadták és megsértették a legközelebbi társai is. Az a konstrukció kétszázezernél több magyar szavazatot tudott hozni, míg a hatalomszerzés és a szerzés el nem feledtette a legfontosabb célokat.
Olyan lett a magyar politikánk, amilyen a szlovák pártoké. Elemi szükségleteink áldoztattak fel a hatalomfitogtatás és szerzés érdekében. Kiszakadásokkal szaporodó pártjaink többségében ez maradt meg mozgatóerőként.
Legutolsó, még magyar pártnak nevezett és tényleges programmal bíró legnagyobb formációnk bomlasztása most folyik igazán gőzerővel. Nem akármilyen gyalázatos szavak, visszataszító embergyalázások, vulgáris „minősítések” kíséretében… Főleg pedig: gondolatmentesen, megmaradási program felkínálása nélkül. Az egyik hangadó – hírportál-tulajdonos – megmondóember, szintén sértett, mert jövedelmet biztosító pártállásaiból esett ki azt követően, hogy az MKP nem jutott be a parlamentbe, majd elnöki tanácsadói fizetése is megszűnt az elnökváltással, gyaláz most mindenkit, főleg azokat, akik jelenleg élnek úgy és abból, ahogy és amiből ő élt vagy másfél évtizeden át…
Uszít, bennfentes meséket mond királyi jövedelmekről. (Ő már csak tudja!) Vadul káderez (és manipulál). Csatasorba állít régi és fiatalabb, csapatmunkára, a közös politizálással óhatatlanul együttjáró lemondásokra és kiegyezésekre képtelen volt politikusokat; embert, aki felvette a magyar állampolgárságot és kiállt babért szerezni a nyilvánosság elé, s most gyalázza a többi magyart, aki nem így tett, abban a hitben: ha mind a félmillió ezt cselekedte volna, akkor most ő szlovák állampolgár is lehetne a magyar mellett. (Akkor is Magyarországon járatná középiskolába a gyermekét?) Embereket, akiket igazából csak az foglalkoztat, miért, hogy másnak több pénze, vagyona van, mint neki, s azt szajkózza csak: a saját zsebét akarja megtömni mindenki, kivéve őt, aki persze szintén nem a legszegényebb ember, ha még lentebbről nézzük meg magyar közösségünk csoportképét.
Van aztán jóhiszemű, tiszteletreméltó, magyarságáért mindig kiálló és cselekvő ember is a sorban, akár még pártelnök is lenne, minimálbéren, hogy megmutassa, nem csupán „megélhetési politikusként” lehet. (Ehhez annyit: Anna Záborská képviselő asszony is megpróbálkozott vele, s kénytelen volt egy hónap után beismerni, van olyan tisztség, amelyet minimálbéren ellátni nem lehet.) Nem kéne szétverni az MKP-t. Pártépítés, országjárás, találkozók szervezése, kapcsolatápolás itthon, otthon és külföldön, még nemzetközi porondon is (a FUEN-nel legalább, míg terítékre nem kerül az őshonos nemzeti közösségekről benyújtott petíció az EU-ban), nettó ötszáz sem euróból?! Ingyenmunkával építgetett politikai párt nem álmodhat ütőképességről, országos jelenlétről. A nagypolitika nem szabadidős tevékenység. (Ezt egy volt polgármesternek kéne magyarázni?)
Egyébként: a helyi és megyei politikában hosszabb-rövidebb ideje, hol több, hol kevesebb sikerrel edződő politikusaink nem megélhetési politikusok. Komolyan és keményen dolgoznak, miközben folyamatos támadásoknak vannak kitéve, mert a „kispolitika” sem egy cuki állatsimogató. Nem kéne leszólni mindenkit, aki – a közössége által választottan – jelen van valamilyen tisztségben, és hatáskörei mértékében közösségünkért fáradozik. Mert ha senki sem elég jó nekünk abból a nagyjából tízezer emberből, aki még jelenlétével – tagságával! – mutatja, hogy nem mindegy neki: vagyunk-e vagy csak vegetálunk, s hogy leszünk-e és meddig, csak a fészbúkon sirathatjuk el magunkat.
Hogy gyalázkodásból, káderezésből, fröcsögésből hogy lesz egység és kiegyezés, nem tudom. Tízezer politikai pártunk mégsem lehet, egy sem tízezer platformmal.
(Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/27. számában)
