Metszet– a párbeszéd ideje
A napokban azzal a meglepő kérdéssel hívott fel egy régi jó ismerősöm, hogy vajon hogyan látom a felvidéki magyar jelent, politikai valóságunkat egy tízes számlistán hányasra értékelném? Zavarba jöttem a mondat végére odakanyarított kérésétől. Egy ilyen értékelésnél a számsor első harmadát ritkán mondjuk, mert ami annyit érdemel, azt már értékelni se kell, sokkal jobbat meg nem mondhattam. Így maradt a közhely: olyan mélyen vagyunk, ahonnan már csak felfelé vezet az út. Utólag belegondolva, állapotainkat látva még ez is meglehetősen optimista summa, hiszen a Szövetség több mint három hónapja láthatatlan, a pártnak semmilyen érdembeli megjelenése, megszólalása nem volt.
Az elmúlt másfél évtizedben a konzervatív térfélen annyi kudarcot megéltünk már, ötször szembesültünk azzal, hogy kimaradunk a „nagyok” játékából, és mégis, a közösség valahogy tovább lendült. A 2020-as kudarc után azonban sokan belátták, a helyzet tarthatatlan, az ősellenségeknek ki kell békülniük, mert szétfutó erőkkel semmire sem megyünk. Csakhogy ami utána következett, az az emberi gyarlóság magasiskolája.
Ráadásul a szomorú végjátékban a vezérkarban is voltak, akik az etnikai politizálás végét vizionálták, a számok nem engednek suta érvelésével. Sokadszorra írom le, egy félmilliós közösség, ahol több mint 300 ezer potenciális szavazó van, nem adhatja fel az etnikai politizálást. A történtekből okulni kell, és nem feladni a lehetőséget, mint ahogy szlovák pártok utánfutójának lenni sem lehet közösségünk politikai célja.
A nehéz helyzetek rendezésének egyik receptje, ha beszélünk a gondokról, ezzel is megoldást keresve. Nem „a háború után mindenki tábornok” alapvetését erősítve kezdeményeztük júniusban a Hogyan tovább, felvidéki politika? sorozatunkat, hanem a tisztánlátás, az együttgondolkodás őszinte szándékával, hogy minél többen elmondhassák, miben látják a kiutat az áldatlan helyzetből, milyen irányt szabnának a pártépítésnek, melyek azok a megkerülhetetlen cselekvési pontok, amelyek új lendületet adhatnak a politikumnak.
A politika mindenhatóságát tényként kezeljük, és kevesebb szó esik az értelmiség szerepvállalásáról, holott a közállapotok alakításában lenne feladata. Ehelyett az elmúlt másfél évtized alatt az értelmiségi körök a politikai törésvonalak mentén kopírozták a megosztottság rossz berögzüléseit. Liberálisok a konzervatívokkal hadakoztak, nemzetiek, globalisták egymást „lőtték” – és a jelzők sokaságában egyre kevesebb tér jutott az érdemi vitának, sőt, sokszor már a köszönőviszony se maradt.
Hiszünk abban, hogy a válság, amiben jelenleg vagyunk, csak úgy kezelhető, ha a „két oldal” elkezd egymással beszélni, és megpróbálja megtalálni azokat a pontokat, amelyek a konzervatív és a liberális világ metszetébe tartozhatnak. Megszólítjuk azokat is, akiknek a múltból felelősségük van és tapasztalatuk, tehát a mára is lehetnek válaszaik, és kérdezzük azokat is, akikre még vár a jövőalakítás feladata. Különböző generációk, különböző értékrenddel, de egy mégis közös lehet, a szándék a felvidéki magyarság újbóli megerősödésére.
