Magyar sors
Semmi sem olyan viszonylagos, mint az idő. A sok vagy kevés, a hosszú és rövid az idő távlatában más és más értelmet kaphat.
Egy évszázad is beláthatatlannak tűnik a mindennapokból nézve, ám ha engedünk közösségi emlékezetünknek, nem is olyan távoli, főleg, ha léleksebektől szabdalt. Márpedig azok csak nagyon lassan hegednek, sőt, időről időre felfeslenek, ha az igazságtalanság érzése nem képes feloldódni. De hogyan is oldódhatna fel, ha a méltánytalanság rendre erőre kap, és a jogtalanság lépten-nyomon tetten érhető. Ez a magyarázata, hogy számunkra Trianon továbbra sem távoli történelem, három emberöltőnyi idő sem tudta múlttá szelídíteni.
Előbb a hangos gyűlölet tombolt, majd az alkotmányba vésett másodrendűségünk, a fondorlatos jogszűkítő hatalmi praktikák szabták meg sorsunkat, mára meg eljutottunk odáig, a többségiek tudomást sem vesznek rólunk, gondjaink, ügyeink nem érintik meg őket, bízva abban, hogy amiről nem beszélnek, az nincs is. És mi mindezt még önsorsrontó politikával is tetézzük.
A tényhibák beismerése nem erős oldala a felvidéki politikumnak, de azért volt egy-két jó villanása is a politikacsinálásnak a közelmúltban. Mind közül a legfontosabb a három éve hozott egyöntetű döntés, véget kell vetni a megosztottságnak, ha politikai közösségként akarjuk megtartani magunkat. A nagy többség még azt is elfogadta, mindenkinek – azoknak is, akiket korábban tévutas politikájuk erodált – ott kell lennie a Szövetségben. Erről szólnak a politikai közhelyek: kompromisszum, közös érdek, a másik elfogadása… Még működhetett is volna, ha őszinte a szándék.
Ehelyett a politika acsarkodik, ignorálja a valóságot, a higgadt döntéseknek nyoma sincs. Azt a mutatványt, amit az elmúlt napokban a Most–Híd szakadárjaitól láttunk Gyimesi György érkezése miatt, nehéz lenne a józan értelem mentén értelmezni. Múltjukkal a hátuk mögött finnyásságuk amúgy sem túl hiteles, és mintha a szánalmas egoharcban nem látnák, lassan nem lesz kinek előadni a rossz dramaturgiával megírt szomorújátékukat, ezzel ugyanis híveket csak veszíteni lehet, nem szerezni. Csak ne érződne annyira, hogy a rendező a Pomléból vezérel!
Utólag derült ki, Bugárék a Most–Híd nevet már hónapokkal korábban levédették. Színjáték volt a javából. Ahogy most is, csak ezúttal még ki is kotyogták, hogy Dzurindával már korábban tárgyaltak. Ördögi indíttatásból vezérelt terv: ha nem az ő forgatókönyvük szabja az irányt, vesszen mindenki! A Most–Híd szakadárjai másodszor is kockára tették a felvidéki magyarság jövőjét. Rajtuk a megosztás fátuma.
Gyimesi György is elégedett lehet, a Most–Híd volt vezérkara vele méri magát. Tegyük azonban hozzá, átigazolásával Gyimesi nem a könnyebb utat választotta, ez nem lesz sétagalopp, most nem a legnagyobb kormánypárt megmondó üdvöskéjeként kell dolgoznia a képviselőből sorkatonává „avanzsált” politikusnak. Ha sikerül meggyőznie a kétkedőket, hogy maga mögött hagyta a matoviči populizmust, ahol mondani bármit lehet, az aktivista politizálást, és a közös célért beáll a csapatba, higgyük el, akár komoly felhajtóerőt is jelenthet.
Jó, ha szokjuk, hirtelen mindenki felfedezte a térképen Dél-Szlovákiát, a maga díszmagyarját Matovičtól kezdve a progresszíveken át a Hlasig mindenki megtalálta, ráadásul Fico még azt is mondja, amit a konzervatív magyar fül szívesen hall. Mintha nem lett volna politikai kurzus a déli régiók kivéreztetése, a kisebbségi jogbővítés elutasítása, hatalomtól függetlenül! Ezután sem lenne másképp, a Matovič-éra bizonyította, ha ígérnek is, a mögött szándék egy szál sincs, nem még tettek.
Százhárom évünk esélytelen küzdelmei sem tanítottak meg bennünket, hogy szétforgácsolt közösségként könnyű préda vagyunk a többség számára. 25 éve, 1998-ban a politika még képes volt önmagán felülemelkedni. Két éve, a Szövetség megalakulásával is elhittük, a megosztó múltból okultunk, a leckét megtanultuk. Nem így lett. De legalább tisztult a kép, látjuk, ki nem érdekelt a magyar jövőben, ez a történet ugyanis nem néhány mandátumról szól.
Megjelent a MAGYAR7 22. számában.
