Lenni, vagy nem lenni
Ez a shakespeare-i kérdés uralja ma a közbeszédet a két kassai magyar középiskola berkeiben. Mindkét intézmény a lenni, a megmaradás mellett teszi le a voksát, de a hogyan kérdésében képtelenek megegyezni.
A fenntartó, a Kassa Megyei Hivatal az alacsony diáklétszámok miatt, az iskolák összevonását szorgalmazza. Az egyik intézmény ellenzi, és tüntet ellene. A másik hallgat, elfogadná az összevonást és feladná az önállóságát. Szomorúan konstatáljuk, hogy nem ez az iparista hozzáállás!
„A nemzetek nem külső körülmények miatt szoktak meghanyatlani, hanem belső hibáik miatt” – fogalmazta meg annak idején Csoóri Sándor. Személyes tapasztalataim alapján kijelenthetem, hogy ez a megállapítás az intézményekre, akár iskoláinkra is vonatkoztatható. Ennek illusztrálására a másfél évszázados kassai Ipariskola jó példa. A ma már szakközépiskola néven jegyzett intézmény elsősorban saját magának köszönheti, hogy a megcsappant tanulói létszám miatt a működésképtelenség határára jutott.
De mi történt valójában? Az 1950-es újranyitás után a kassai Ipar-iskola a felvidéki szakképzés egyik zászlóshajója volt. Végzőseinek száma jóval tízezer felett van, nagyon sok kiváló szakembert adott a felvidéki magyar közösségnek, és nem csak technikusokat. Voltak, vannak közöttük lelkészek, orvosok, színházi direktorok és színészek, iskolaigazgatók, polgármesterek, élsportolók, társadalmi szervezetek vezetői, parlamenti képviselők, egyetemi rektor, egyetemi docensek és professzorok.
Évtizedeken át 5-6 párhuzamos osztállyal működött az iskola, és volt, hogy egy tanévben 800 nappali diák koptatta padjait. Ami az ezredforduló után történt, az rémálom az egykori iparisták számára.
2008-ban, szakítva a több évtizedes hagyománnyal, az iskola vezetéséből és folyamatosan a tantestületből is kiszorultak az iparista szellemiséget életben tartó és ápoló egykori diákokból lett tanárok. Ezzel megszakadt a folytonosság.
2009-ben szakközépiskolára változtatták az iskola nevét. Az intézmény ezzel a megmagyarázhatatlan lépéssel elvesztette ismertségét és tanulóinak döntő többségét. A létszámcsökkenésnek természetesen más okai is lehettek, de a márkanév elhagyása miatt csak nagyon kevesen tudják, hogy a szakközépiskola az Ipariskola jogutódja. A szakirányokat is módosították. Gépészet és elektrotechnika helyett ma mechatronikát és műszaki líceumot kínálnak. Nem tudom megítélni, milyen színvonalon, de azt igen, hogy a mai ipar elsősorban gépészeket keres!
A felsőfokú szakképzést szlovák tannyelvűre változtatták, ezért az iskola megnevezésből elmaradt a magyar tanítási nyelvre való hivatkozás is!
Az itt leírtak természetesen csak a leépítés mérföldkövei. Több egykori iparista gyanítja, hogy ez nem a véletlen műve. A történelmi Magyarországtól elcsatolt területekkel kapcsolatban írta Karinthy Frigyes, hogy „valami fáj, ami nincs”. Sose gondoltam volna, hogy egykori iskolámmal kapcsolatban ezt a mondatot egyszer nekem is le kell írnom.
A fenti lépések eredménye, hogy Ipariskola néven ma már nem működik Kassán magyar intézmény – ez fáj. Fáj az, ami az intézménnyel történik. Azért is fáj, mert ez volt az életem, hiszen több, mint három évtizedet töltöttem ebben az iskolában diákként, tanárként, majd igazgatóként.
Jóleső érzés viszont, hogy az ország különböző régióiban ma is működnek Iparista Klubok, és az osztálytalálkozókra is rendszeresen eljárnak az öregdiákok. Ezért is gondolom azt, hogy amíg élnek iparisták, addig az egykori Ipari kisugárzása, hagyományai és szellemisége is velünk marad – legalább a virtuális térben.
A közoktatással foglalkozó szakemberek tudják, hogy az iskolaközpontok elkötelezett híve voltam/vagyok. Konferenciákon és tanulmányokban is több mint három évtizede szorgalmazom ezt a témát.
A meglévő magyar iskolák összefogásával, már a kilencvenes évek elején, egy kassai Magyar Iskolaközpontról álmodoztam. Emberi butaságok és vezetői hiúságok miatt ez az elképzelés akkor nem valósulhatott meg, de a kassai viszonyokat ismerve ma már nem is ajánlanám a kirajzolódó „kényszerházasság” megkötését, mert az nagyon csúnyán végződhetne!
Az Ipariskola nagyon sok támadásnak volt kitéve az újraindulás utáni esztendőkben, de a tantestület, a diákok és szülők összefogása, az iskoláért való önzetlen kiállása, minden alkalommal megakadályozta az iskola ellehetetlenítését, bezárását, kétnyelvűsítését stb.
Igaz, ezek a támadások mindig kívülről jöttek.
Az iparista szolidaritásra és szellemiségre építve újra kellene gondolni az iskola jövőjét, és saját erőből, saját magunkat kell kimenteni ebből a helyzetből! Remélem sikerül, és újra lesz magyar Ipari Kassán!
Megjelent a Magyar7 2025/26. számában.
