2022. január 7., 19:01

Legyen jobb!

Egy jegyzetírónak – ha máskor nem is – azért így év elején illenék elengedni a bíráló hangnemet, a borús értékeléseket, és legalább ekkor, az új küszöbén bizakodónak, derűsnek, optimistának lenni. Mert ennyi minden kezdetnek, így az új esztendőnek is kijár!

ujj
Fotó: unsplash.com

Még akkor is, ha sokszor a mögöttünk hagyott időből mindössze annyit érzékelünk, hogy elrohant, s csak a keserűségei ragadtak itt. Mit tehetünk, a közelmúlt emlékezete már csak ilyen igazságtalan. Engedi, hogy belegabalyodjunk a mit kellett volna másképp fonadékába. S miközben elszalasztott lehetőségeinket, bánatainkat leltározzuk, meg sem állunk a jó dolgok felett. Pedig ebben a felbolydultságban mindennél jobban kellenek az örömök és a sikerek. Csak a valóság ne lenne annyira zord! Csak ne azt éreznénk világunk minden szegletében, hogy hidegháború zajlik körülöttünk. Harcolunk a vírussal, egymással, önmagunkkal. 

Megkockáztatom, sokan a legrosszabb pillanatunkban sem gondoltuk volna, hogy 2022 januárjában szinte ugyanott tartunk, mint egy éve: továbbra is a koronavírus az úr, amely a mindennapoknak a korlátok satujába szorítva szab határokat. Tavaly azonban a legtöbben bizakodóbbak voltunk, hittük, ha megvan az oltóanyag, elkezdődik a tömeges oltakozás, hamar túllendülünk ezen is, és visszakaphatjuk sokat elsírt régi életünket. 

Csak azzal nem számoltunk, hogy a kormányzati felelőtlenség mindnyájunkra visszahull. A parttalan vitákra nemcsak Igor Matovič kormányfői bársonyszéke ment rá, egy illúzióval szegényebbek is lettünk, mert keserű a felismerés, ám cáfolhatatlan, a szlovák jobboldal képtelen egy országot vezényelni, se víziója, de még rövidtávú terve se, se fegyelme, se tudása nincs a feladathoz. Matovič és Sulík hangos csörömpöléssel zúzta szét a politikai kultúra utolsó ábrándját, amelyet Eduard Heger sem tud összetapasztani, ő amúgy is gyenge játékos.

Az ellenzék meg csak hízik. S ami még súlyosabb, miközben ostoba politikusaink kicsinyes egóharcukat vívták, az emberek türelme elfogyott. Bizonytalanságban gomba mód szaporodnak a dilettáns mindentudók, a szívós kontárok és az állhatatos felkentek, akik Don Quijote elszántságával harcolnak a tudománnyal, a racionalitással, a puszta tényekkel. Az eredményt látjuk, az ország kettészakadt, és már nincs semmi, ami az embereket az oltás felvételére bírná. Így maradunk a lövészárkokban, védtelenül. 

A felvidéki politika is nehéz évet zárt és a folytatás sem lesz könnyű. A jó hír, hogy az elnyúlt, kínos fordulatoktól sem mentes tárgyalássorozat után októberben a három elődpártból megalakult a Szövetség. Biztató, hogy az érdemi munka is elkezdődött: petíciók születtek a kórházakért, a médiatörvény és a felsőoktatás terén javaslataik voltak, a táblatörvény megalkotásában részt vettek, és még sorolhatnánk. A párt megjelent a szlovák sajtóban is, Forró Krisztián több interjút is adott, s érvekkel erősítette a magyar ügyeket. De a jelek szerint ez nem elég ahhoz, hogy a párt támogatottsága nőjön. Tíz év árokharcát ugyanis nem lehet pár mosolygós-kézrázós képpel lebontani.

Helyzetüket azonban nehezíti, hogy az elődpártok platformok formájában élnek tovább. Csakhogy nem kellene elfelejteni, ez nem három egyenlő súlyú párt frigye volt, márpedig az erőviszonyok a politika mértékegysége.

A megalakulás előtti aggodalmaink a platformok miatt sajnos igazolódnak, úgy nehéz hitelesíteni az egységet, ha fontos kérdésekben háromféle álláspont van, az emberek miért is hinnék el, hogy egy a párt, és őszinte az együttműködés. A különbözőségek a magyar választások kapcsán máris kontúrosan megjelentek. A vita azonban felszínre hozta a platformok megkérdőjelezését is, lehet, a vártnál hamarabb, de mindenki tudta, ez előbb-utóbb kibukik. A legrosszabb, ami most történhet, ha a politikusok a sajtó és a Facebook nyilvánossága előtt vívják meg a csatáikat. Minden rossz mondattal magukat gyengítik, és erősítik az ellenérdekelteket, az önjelölt prófétákat, a magyar szavazatokra hajtó szlovák érdekeket. Hogy a Szövetség mennyire tud mindezzel megbirkózni, a novemberi megyei és helyhatósági választásokon derül majd ki. 

Az év egyik legfontosabb eseménye kétségkívül a magyar országgyűlési választás. Komoly eredményekkel mérhető kormányzás az egyik oldalon, komolytalan akarnokok gyülekezete a másikon. A baloldal már rendszert is váltana, nem csak kormányt, de képességeikből egyelőre csak orbánozásra futja, meg arra, hogy heten nyolc felé húzzanak, ebből is látható, milyen világ várna Magyarországra, ha ez a destruktív gyülekezet kerülne hatalomra.

Pedig már „csodafegyverük” is van, Márki-Zay Péter, akit nem az alföldi tanyavilágban találtak ki, ám ahol összerakták, pénzt, paripát, fegyvert ugyan adtak neki, csak józan észt nem. Kommunikációja zagyva, politikája agresszív, ha így folytatja, sajátjainak is tehertétellé válhat, s ezzel meg is pecsételheti a baloldal jövőjét. A választás azonban nemcsak az országra és ránk, külhoni magyarokra lesz kihatással, hanem az európai történésekre is. Az elmúlt három választás józansága azonban most is bizakodásra ad okot.

Nem kétséges, ez az év sem lesz könnyű, de rajtunk is múlik, merre fordulnak a körülöttünk lévő világ dolgai, elég bölcsességgel, kellő higgadtsággal hozzuk-e meg döntéseinket. Hogy egyéni és közösségi sorsunk is jobb legyen.

Megjelent a Magyar7 2022/1.számában.

Megosztás
Címkék