Krokodilkönnyek egy miniszterért
Hogy azon bukik-e meg a regnáló kormány, hogy Miroslav Lajčák miniszter benyújtotta lemondását? A hangsúly a kérdésben az „azon” szón van. Egy külügyér lemondása miatt ugyanis nem szokott – még egy smeres kormány sem – megbukni. Ezt Miroslav Lajčák tudja legjobban, hiszen először akkor lett külügyminiszter, amikor egy másik karrierdiplomata, az elődje, Ján Kubiš – az első Fico-kormány idején – szintén lemondott, s a belpolitikai torzsalkodások sűrűjéből 2009-ben inkább a nemzetközi porondra távozott (vagy ha úgy tetszik: tért vissza).
Karrierdiplomatákkal, közülük is különösen azokkal, akik a nemzetközi szervezetekben (ENSZ, EBESZ, EU…) korábban jó nevet szereztek maguknak, előfordul(hat) ilyesmi. Kubiš azóta is nemzetközi szolgálatban áll, folyamatosan kap érdekes feladatokat az ENSZ-től, hol főtitkári különmegbízott ilyen-olyan „rázós” terepeken (Moldáviától Afganisztánig), hol pedig komoly gazdasági jellegű feladatokat lát el. Egészen jól megvan Szlovákia külügyminisztériuma nélkül. (Igaz, ha felkérnék, a köztársaságielnök-jelöltséget vállalná…)
Miroslav Lajčák is karrierdiplomata. Sok nemzetközi tapasztalattal, idén szeptemberig – egy éven át – az ENSZ Közgyűlésének elnöke volt, vezetésével hozták össze az ENSZ migrációs paktumát, amit viszont külügyminiszteri minőségben nem sikerült a szlovákok torkán lenyomnia. Zsarolással, fenyegetéssel sem. Lajčák lemondásával így most csak tulajdon „integritását” védi.
Ő tudja, miért került fontosabb helyre nála a migrációs paktum, mint a szlovák nemzeti érdek, amit azért éppenséggel szlovák külügyminiszterként és kormánytagként elsődlegesnek illett volna tartania, ha már egyszer megtartotta a miniszteri posztját is a közgyűlési elnöki mellett.
Mert Lajčák politikusi integritása valójában akkor sérült, amikor „kint is vagyok, bent is vagyok”-ot játszott a nagyvilág színpadján, s a kelleténél jobban lebecsülte a mucsaiakat otthon. Magánemberként lehet öntörvényű, autonóm személyiség, egy ország legfelsőbb végrehajtó hatalmi testületének tagjaként azonban őt is kötik a törvények és a kormányzati döntések. Meg az alázat. Miniszternek lenni ugyanis annyit jelent, mint szolgálni.
El lehet siratni – nyilvánosan is – a nagyszerű külügyért; Ján Kubišért is hullottak anno krokodilkönnyek, három napig. (Igaz, ő elegánsan vette a kalapját, diplomata úriemberként, nem volt min csámcsogni.) Esetében nem kellett eszmefuttatásokat közzétenni a véleményformáló médiában arról, hogy ugyan vajon visszautasíthatja-e a köztársasági elnök a miniszter lemondását… Mert kilenc éve még világos volt, hogy egy demokratikus jogállamban kinek mi a feladata.
Az államfő – az alkotmány rendelkezése alapján – köteles volt tudomásul venni a lemondást és felmenteni a minisztert, s legfeljebb – ha a kormányfővel olyan megállapodást kötött az érintett tárcavezető – ideiglenesen megbízhatta a minisztérium vezetésével addig, míg az utódja kinevezésére sor kerül.
Pánikra semmi ok. Miroslav Lajčák sem pótolhatatlan. Számos, alkalmas politikusa és diplomatája van még a külügyi tárcának, aki a helyére léphet. S Lajčákot sem kell félteni, biztosan megtalálja a helyét ott, ahol a saját elképzeléseivel és integritásával összhangban dolgozhat úgy, hogy hozzá fognak idomulni.
