Krétapor a zakón, tekintet a tablón
Kedvelem Moldova György szociográfiai regényeit. Írt riportkönyveket vasutasokról, szövőnőkről, mezőgazdasági pilótákról, prostikról, rendőrökről, ügyvédekről, egészségügyi dolgozókról, börtönőrökről, nyugdíjasokról. A tanárokról tudtommal nem született tőle ilyen jellegű irodalmi szociográfia. Talán nem tartotta elég érdekes témának, írói kihívásnak a tanári hivatást. Általában fél évet töltött anyaggyűjtéssel, a tanári hivatás alapos megismeréséhez azonban ez kevés lett volna. Ahhoz évtizedek és nemzedékek kellenek!
A fiatalok könnyebben elhagyják a pályát, hogy tanári diplomával a kézükben szerencsét próbáljanak máshol a jobb és ígéretesebb anyagi megélhetés, megbecsülés reményében. Teszik is ezt sokan, mert fiatal pedagógusként teljesen kilátástalannak tűnik önerőből lakáshoz, autóhoz jutni. A pályán hosszú éveket eltöltők már sokkal nehezebben szabadulnak az iskola béklyójából, meg talán nem is akarnak, mert hiányozna nekik az alma mater csodálatos, öregen is fiatalon tartó, sajátos, semmivel sem pótolható világa! Biztos hiányozna az iskola hangulata, a diákzsivaj és diákcsínyek, az ismeretátadás és a visszajelzés sikerélménye, a közös munka, a krétapor a zakón, a csínytevések és a köszönet, mindaz, ami széppé varázsolja ezt a hivatást! Mert akit egyszer az osztályban hagyott tornacipő szaga megcsapott…
Meg aztán hova is mennének? Vállalkozzon egy olyan pedagógus, aki még a tanulóktól színházlátogatásra összegyűjtött osztálypénzzel is a folyosó fala mellett, osonva próbál meg a tanáriba eljutni? Vagy menjen el külföldre tanítani magyar történelmet, irodalmat, vagy az ország vízrajzát, illetve növény- és állatvilágát? Bármilyen jó angol vagy német szakos az illető, Angliában és Németországban kevés iskolában tudna elhelyezkedni, bár, most a befogadó Nyugat-Európa migráns iskoláiban biztos lenne igény a tőlünk érkező nyelvtanárokra, hiszen a hazaiak nem szívesen vállalnak munkát egy migránsokkal teli iskolai intézményben. Hát, nem tudom, van-e az a pénz!
Valahol Európában történt: egy anyagilag és társadalmilag is megbecsült tanár minden tanítási napot, minden tanórát azzal kezdett, hogy minden diákját valamiért dicséretben részesítette. Ha másért nem, hát a divatos öltözéke vagy hajviselete, illetve sportteljesítménye miatt. Lényeg a dicséret! A diákok ezt azzal hálálták meg, hogy egymást túlszárnyalva vágytak az elismerésre, mindent megtettek azért, hogy kivívják a tanári dicsérő szót! Persze, ez nagyon szépen hangzik, de talán egyszer elérünk mi is arra a szintre, hogy a tanári pálya elismerést vált ki minden tekintetben, és akkor a pedagógusaink sem fognak fukaron bánni az elismerő szavakkal! A magyar iskolákban tanítóknak Szlovákiában még nehezebb dolguk van, mert egzisztenciális kérdéssé vált a gyerekekért folytatott harc. Ma már közel sem természetes dolog, hogy a magyar szülők magyar gyerekeiket magyar iskolába íratják.
Olvasom, hogy a tanév végén végleg bezárta kapuját a nagysallói magyar alapiskola, a tanév végén mindenki elballagott – diák, tanár, pedellus, takarító néni, mindenki. Szomorú lehet utolsó ballagónak lenni, utolsó tanárembernek, aki lehet, hogy a tanári pályától is búcsúzni kényszerül. A Felvidéken minden egyes magyar iskolabezárás felér egy kis Trianonnal, egy szöget jelent a szlovákiai magyarság koporsójába. Az Érsekújvári járásban az utóbbi néhány évben megszűnt az általános iskola Kamocsán, Pozbán és Fűrön. A diáklétszám drasztikus csökkenése miatt nem a bezárás jogosságát kérdőjelezi meg az ember, hanem magát a fogyás tényét nehéz elfogadni.
A középiskolák esetében még rosszabb a helyzet, Nagymegyeren és Tornalján a magyar gimnáziumok, Udvardon a magyar szaktanintézet zárta be kapuját a közelmúltban. Veszély fenyegeti az érsekújvári Pázmány Péter Gimnáziumot is. Kínálkozik a megoldás: egy iskolaközpont kialakítása a Czuczor Gergely Alapiskola és a Pázmány Péter Gimnázium összevonásával, de elég nagy a tétovázás és a mellébeszélés körülötte. Csak nehogy késő legyen! Jobb lenne megelőzni a bajt, mint utólag siránkozni és ujjal mutogatni a másikra...
