Közel-keleti kirakós
Az első világégés előtt a Balkánt emlegették Európa “lőporos hordójaként”, amely a szarajevói merényletet követően annak rendje-módja szerint be is robbant. A Közel-Kelet már évtizedek óta hasonló lőporos hordó, ahol ráadásul a szikra is mindig megvan ahhoz, hogy lángra lobbanjon a térség.
A hidegháború idején a régióban sajátos egyensúly alakult ki, a szuperhatalmak meghúzták a befolyási övezeteiket, bár arra is akadt példa, hogy egy-egy térségbeli rezsimváltás átrajzolta az erővonalakat. A nyugatbarát rendszert megdöntő iráni iszlám forradalom az egyik legemlékezetesebb példa erre a hidegháború utolsó évtizedéből.
A Teheránban hatalomra került fundamentalista rezsim a korszak sajátos logikájának megfelelően - az ellenségem ellensége a barátom - a Szovjetunió érdekszférájába sorolódott át. Az iráni rendszer túlélte a hidegháború végét, sőt az ezredfordulóra regionális középhatalommá nőtte ki magát.
Bár időről-időre komoly hullámokban tört utat Iránban a társadalmi elégedetlenség, a rendszer mégis szilárd maradt. Teherán relatív súlya a régióban az új évezred első évtizedét követően tovább nőtt, köszönhetően az Egyesült Államok vezette nyugati koalíció kudarcos iraki beavatkozásának.
Miután Irakban a központi hatalom összeomlott, állandósult a káosz, amelyben teret nyert az iszlám fundamentalizmus, beavatkozási lehetőséget adva Irán számára. Teherán ráadásul Irak de facto szétesésével “leírhatta” egyik legfontosabb térségbeli riválisát, amellyel a nyolcvanas években elhúzódó véres háborút vívott.
Az arab tavasz újabb lendületet adott Teherán ambícióinak, hogy a régió vezető hatalmává váljon. Nemcsak Irak, de Szíria is tartósan káoszba süllyedt, ráadásul Libanonban és Jemenben is eredményesen tudott a zavarosban halászni az Izraellel szemben hadállásokat és szövetségeseket szerző teheráni rezsim. Irán regionális vezető szerepéhez tulajdonképpen egyetlen lépés hiányzott - az atomhatalommá válás.
Teherán nukleáris programja azonban olyan vörös vonalnak bizonyult, amelyre Izrael halálos fenyegetésként tekintett, és ebben az egymást váltó washingtoni adminisztrációk is osztoztak. A nemzetközi szankciók ellenére egy kimerevített pillantra úgy tűnt, az idő Teheránnak dolgozik, és képes lehet alkut kötni a Nyugattal.
Az elmúlt bő két évben azonban Irán sorra rossz kártyákat húzott elő a talonból: az izraeli (ellen)csapások súlya alatt végzetesen meggyengült a Hamász és a Hizbollah, az Izrael elleni proxy tűzgyűrű, a “síita félhold” fontos elemei. A tavalyi izraeli-amerikai légicsapásokat követően nyilvánvalóvá vált, a teheráni rezsim már nem a térségi vezető szerepért, hanem a puszta túlélésért küzd.
A jelenlegi minden korábbinál intenzívebb csapássorozat nyíltan az iráni rezsim megbuktatását célozza. Érdemes ugyanakkor leszögezni, hogy bár a hadjárat első óráiban szó szerint lefejezték az iráni vezetést, korai lenne arról beszélni, hogy Jeruzsálem és Washington céljai maradéktalanul teljesültek volna.
Nem kérdéses a nyugati koalíció erőfölénye, de ez így volt a szomszédos Irakban is. A következő hetek, hónapok legfontosabb tétje, ha a csapások súlya alatt megbukik az iráni rezsim, sikerül-e levezényelni egy stabil átmenetet, vagy pedig a perzsa állam is káoszba süllyed. Ha a lehetséges forgatókönyvek legrosszabbika valósul meg, az “iráni mocsár” a balul sikerült iraki demokrácia exporthoz hasonlóan újabb lendületet adhat az iszlám fundamentalizmusnak, kiszámíthatatlan viszonyokat teremtve a régióban.
Ha viszont Iránban egy stabil nyugatbarát kormány alakul, a közel-keleti kirakósban visszarendeződnek a mozaikok az iszlám forradalom előtti időkbe. Ehhez azonban biztosan kevés lesz katonai győzelmet aratni Teherán felett, Jeruzsálemnek és Washingtonnak a békét is meg kell nyerni.
