Kinek a bizonyítványa?
Legtöbbünk életében vannak emlékezetes és emblematikus pillanatok, amelyekre több-kevesebb jó érzéssel, de rendszerint könnycsillogtató nosztalgiával emlékezünk vissza. Még akkor is, ha az emlékezés tükrében olykor a fiatalság bizonytalansága kísért. A jövőképek időnkénti riasztó mivolta mellett emlékezni jó. Már csak azért is, mert a múlt unalomig ismert biztonsága kapaszkodópont lehet ahhoz, hogy igenis lehet jövő.
Rekkenő hőség az egykori és újkori főváros központjában. Ott, ahol a püspöki-kormányzati rezidencia alatti tér bolsevik érában készült szökőkútját, az azonos beteg tőről fakadt „progresszív” városvezetés ingyenes össznépi fürdővé változtatta az önmagát polgárnak álmodó újproletár tömeg legnagyobb örömére és megajándékozására.
Divatosan öltözött anyukák félpucéran lubickoló gyermekeinek árnyékában zajlik a hétköznapi élet. Amely tudvalévőleg mindig megköveteli a magáét. Az ideológiai hovatartozástól függetlenül mindenkinek árnyékot adó fák alatt békésen megférnek a brüsszeli nagyurak sarcoló politikáinak inflációs következményeként a kávézókból a parkokba szorult polgárok éppúgy, mint az önnön jövőképüket még sejteni sem akaró, új-bizonyítvány tulajdonos iskolások vagy éppen a mobiltelefonjának navigációs rendszere bizonytalanságában a kézbesítési célt kereső, elektromos rollerjén száguldozó turbános indiai vendégmunkás, aki minden bizonnyal hiányszakmák betöltőjeként érkezett a haldokló európai Kánaánba.
Igazi szép új világ. Huxley sem álmodhatta volna szebbnek. Talán csak az arányok tekintetében érzékelhető enyhe bizonytalanság. A hatalom szub-provinciális megtestesülését képviselő – még a vasúton napi szinten Bizgentyűtyüttyöstől Bivalytasznádig ingázó nyugdíjasoktól is szankciók terhe mellett internetes jegyvásárlást elváró – közlekedési minisztérium falai mellett is zajlik az élet.
A bizonyítványait ünneplő – vagy éppen sirató – iskolás csoportban béta lányok és gamma fiúk menetelnek az extázis irányába, egy olyan jövőt remélve, amely tevékeny hozzájárulásuk nélkül alighanem csak az illúzió síkján maradhat. Az elvetés szimbolikája, a lányok megszaggatott ruhája, kopaszra nyírt feje, a fiúk szubmisszív viselete nem segít, senkit sem érdekel.
A valós példaképeket és eredendő autoritásokat kétségbeesetten kereső tekintetek üzenete viszont több, mint fájó. Rémisztő valóság. Egy olyan realitás, amelynek képviselői, ha nem számolnak le a vakvágányra került jelennel és azon belül saját félrevezetett valójukkal, biztosan nem számolhatnak a holnappal. Nincs mire várni, nincs kiben bízni, ez már csak rajtuk áll. Ha lesz jövő, azt már csak ők teremthetik meg. A kezükben tartott bizonyítvány pedig leginkább a korábbi generációk most hatalmon lévő személyeinek jár. Azoknak, akik eladták a jövőt.
