Kikényszerített önkéntesség: a cél szentesíti az eszközt?

Szögezzük le, az előzetes fenntartások ellenére jól vizsgáztak a próbatesztelés logisztikai hátterét biztosító rendvédelmi erők, s végül, ha akadtak is gondok, a mintavételt végző egészségügyi személyzetet is sikerült biztosítani. Ha kezdetben egyik-másik helyi önkormányzat vonakodott is, a közös sikerből végül ők is kivették a részüket – az adminisztratív munkát végző önkéntesek seregét látva pedig valódi összefogásról lehet beszélni.

Ami a tesztelés létjogosultságát leginkább visszaigazolja: az előzetesen várthoz képest is magasabb részvétel.

Az már más kérdés, mennyire sérti az önkéntesség elvét, hogy a teszteléstől távol maradók, a karantén idejére elesnek a jövedelmeiktől. A járványhelyzet vitán felül nagyon súlyos, a kormány ezáltal lépéskényszerbe került. Egyidejűleg kell megfelelnie két, látszólag egymást kizáró szempontnak: meg kell akadályoznia a járvány berobbanását, de elviselhető szinten kell tartania a gazdasági károkat.

A tömegesen elvégzett antigén-tesztek, ha valóban tömegek kapcsolódnak be, lehetőséget kínálnak arra, hogy az aktív korú népesség körében lehetőség szerint kiszűrjék a vírust adott pillanatban terjesztőket, miközben a negatív teszteredménnyel rendelkezők nem kényszerülnek karanténba.

Ha az ország teljes lezárása mellett döntöttek volna, az jóval súlyosabb gazdasági terhet róna a szlovákiai polgárokra.

A próbatesztelést értékelő sajtótájékoztatón érzékelhető volt a kormány tagjainak megkönnyebbülése – az egészségügyi miniszter egyenesen eufóriáról, a szlovák néplélek megnyilatkozásáról beszélt az érintett négy járásban lakók tömeges részvétele kapcsán. Mindez jelzi, a kormány is számolt és számol a kockázatokkal: az ország mozgósítható erőforrásait ismerve a tömeges tesztelés ugrás a sötétbe. Ezzel is magyarázható a kormány bizonytalansága az országos tesztelés második körét illetően.

A négy járásban lebonyolított próbatesztelés sikerén felbuzdulva maga a miniszterelnök is arról beszélt, hogy Szlovákia követendő példa lesz a járvány második hullámával küzdő többi ország számára is. Ez a kijelentés felveti a kérdést, vajon szlovákiai specifikum-e, hogy noha a járványügyi korlátozások miatt érzékelhetően nő a társadalmi feszültség, az nem robban ki.

A szlovákiaihoz hasonló tömeges tesztelésre eddig a kínai hatóságok vállalkoztak, de őket aligha akadályozták a jogállami korlátok.

Elnézve a nagy nyugat-európai országokban a kormányok szigorításai ellen utcára vonuló tömegeket, kérdéses, hogy ugyanezekben az államokban lehetséges volna-e nagyobb tiltakozások nélkül a szlovákiaihoz hasonló tesztelés lebonyolítása. Vajon nem éreznék-e a nyugat-európai polgárok a szabadságjogaik drasztikus korlátozásának, ha a kormányok a Matovič-kabinethez hasonló módon bírnák rá őket a tesztelésre?

Vagy, mivel ezek a társadalmak anyagilag kevésbé kiszolgáltatottak, ez a módszer ott nem működne?

Esetleg az emberek bármilyen kényszer nélkül is tömegesen vetnék alá magukat a tesztelésnek, saját jól felfogott érdekükben?

Tennék ezt azért, mert a kormányaik, országaik szerencsésebb történelmi fejlődése miatt, a posztkommunizmusból nem a posztmodernbe tesznek öles lépéseket, hiszen volt egy néhány évtizedes beiktatott időszak, amit mi Keletről irigykedve polgári demokráciának nevez(t)ünk.

Kelet-Európa nyugati karéja nemcsak történeti földrajzilag Köztes-Európa. Itt, ha megállít a rendőr, nem tudod azonnal, hogy saját zsebre dolgozik-e. Tőlünk keletebbre és nyugatabbra a viszonyok egyértelműbbek. Így vagyunk a politikával is: legszívesebben leráznánk magunkról, de még mindig nem engedtük el a mindenható államot, hiszen tőle várjuk minden gondunk megoldását.

Járványhelyzetben a polgári öntudat hiánya adott esetben jól kamatozik – békeidőben azonban a legnagyobb kihívás, hogyan törjük le a demokráciánk lázgörbéjét, ha már a járványét sikerült.