2021. május 20., 09:44

Ki a jó magyar?

Történelmi tapasztalataink alapján tudjuk, milyen magyar felel meg a mélynemzeti szlováknak. Ugyanaz a figura, aki a nemzeteket összemosni szándékozó, a háttérhatalom céljait kiszolgáló liberális szlováknak: a behódoló, meghunyászkodó és a korrupt, megvásárolható magyar.

Fotó: MTI

Nincs mit csodálkozni ezen az ellentmondásnak látszó kettősségen. Ahogy bratyizni tudott Bugár Bélával a nemzeti pártos Andrej Danko, ugyanúgy futtatja tovább a levitézlett hídverő Bélát a liberális média.

Ezzel még nem lenne különösebb baj, hiszen megszokhattuk. Bár eléggé idegesítő tud lenni, amikor nemcsak a kereskedelmi adók, de a szlovák közszolgálati média is valamiféle furcsa szűrőn engedi át a Magyarországra vonatkozó híreket,

apró lyukún a pozitívakat, nagy lyukún a rosszakat, a lejáratókat. Vagy előbb kéri fel Bugárt a hazai politikai fejlemények kommentálására (és egy kis utólagos szerecsenmosdatásra), mint a közösség nagyobb részének támogatását élvező felvidéki magyar politikusokat. A karakán, közössége érdekeit képviselő kisebbségi magyar ugyanis veszélyesnek tűnik a szemükben.

De még ezt is el lehetne intézni egy „o tom po tom” grimasszal. Hanem amikor a formálódó Szövetségben vezető szerepet vállaló, az egységet építgető exhidasok kezdenek elhatárolódni a magyar polgári kormánytól és erőltetni a régi nótát,

hogy az ő platformjuk továbbra is a vegyes tudatú ideológiát akarja az egységen belül képviselni, azért csak elgondolkodik a felvidéki gyalogmagyar: hogyan lesz ebből egyetértés? S főleg közös célok? Mi több, közös munka? Nem azt kívánná meg a korrektség, hogy ha már menyegzőt tartunk, a sáros csizmát kint hagyjuk az ajtó előtt?

Annál is inkább, mert az általuk „ősellenségnek” tartott képviselet (amely szerintük annak idején megpuccsolta Bélát), az MKP vezetői rég felhagytak az árulózással, lenyeltek néhány vaskos békát, igyekeznek szalonképesen viselkedni, gesztusokat tenni mindenki felé.

Pedig az erőviszonyok – és főleg a folyamatosan tapasztalt preferenciák – ismeretében akár magas lóról is beszélhetnének. Nem nekik van szükségük mentőövre, hanem a süllyedőknek. Ha nem teszik, az nem gyengeség vagy gyávaság részükről, hanem komolyan gondolják, hogy magyar összefogás nélkül nem lesz parlamenti képviselet. Parlamenti képviselet nélkül pedig az lesz (vagy még azabb), amit most tapasztalunk.

Mert hiába van egy „díszmagyarjuk” az egyszerű embereknek, aki egyfajta eltévedt Toldi Miklósként áll ki a magyarság érdekeiért, ez nem jelent rendszerszintű megoldást. Nem felejthető, hogy Gyimesi György úgy lett „nagy magyar”, hogy szlovák párt színeiben fordított hátat a magyar szavazóknak, s vitt el voksokat a magyar képviselettől.

Azt pedig a gyerekek is tudják, hogy egy fecske nem csinál nyarat, pláne, ha a kormány teli van atlantista liberális héjákkal, akiknek hálás céltáblája Juraj alias György.

Ha szövetség és egység, akkor mindenki hozzon áldozatot! Ez lenne az ideális helyzet, hogy ne maradjunk hoppon két és fél év múlva, vagy akár korábban, ha valami csoda folytán idő előtt bedőlne a mostani kormány. Az azonban nem működik, hogy a háttérből Bugár Béla tovább osztja az észt, és a körülötte bábáskodó felvidéki magyar liberális osztag megpróbálja ráoktrojálni az új szövetségre a bukott, senkinek sem kellő vegyes tudatú ideológiát.

Azt ugyanis látjuk, mire megyünk erős képviselet nélkül. Miközben jól csengő ígéretektől roskad a padlás, valójában minden szinten a további leépítésünk történik, amelynek felsorolása túlnő e jegyzet nyújtotta kereteken.

S ez nem fog megváltozni akkor sem, ha meglesz ugyan a közös, platformokkal felcicomázott magyar párt, de az ingatag lesz, és már a kezdet kezdetén bele lesz kódolva a későbbi széthullás esélye. Mert tudjuk, erős az ellenérdekeltek tábora, igencsak egyfelé kéne húzni a szekeret, ha kicsikét haladni is szeretnénk, és nemcsak a megmaradást ragozni a végtelenségig.

Megjelent a Magyar7 2021/20. számában.

Megosztás
Címkék