Ki a bűnös?
Mindig elborzaszt a hír, ha egy gyermek hal erőszakos halált. Ennél is megrázóbb, ha egy gyerek gyilkol. A múlt hét kedden az egész országot sokkolta a hír, hogy egy tizenhárom éves fiúcska megkéselt egy kislányt és két tanítónőt. Mondhatnánk, nem ez az első eset, hiszen Szlovákiában volt már hasonló iskolai erőszakra példa. A szörnyű eset mégis mindig váratlanul éri a közösséget, pláne, ha egy községről van szó, hiszen az ország északi részén fekvő falu, Szaniszlófalva, (Staškov) alig két és fél ezer lakost számlál.
A sok megválaszolt és nyitva maradt kérdés után aztán lassacskán kibontakozik a kép, amely megmutatja az eset szereplőinek, elszenvedőinek és (társ)tetteseinek a rejtett sorsát. Az indítékot, a kiváltó okot, az impulzust. Azokat a körülményeket, amelyek fölött a többség figyelme elsiklik. Amivel a közösségi diskurzus nem, vagy alig foglalkozik, mert mindenki azonnal sarkos véleményt akar alkotni, gyors megoldást keres, sok esetben helytelent. Ami valahol érthető, hiszen több emberi sors balszerencsés, tragikus találkozásáról van szó, akár egy színpadi drámában. Hanem hogy mi van a függöny mögött, ki és hogyan rendezte a darabot, amelyből csak a tragédiát érzékeljük, arról kevés szó esik.
A szaniszlófalvai esetben egy szétesett, lezüllött család gyermekéről van szó. Az anya drogos, az apa szintén, nemrég jött ki a börtönből, a gyereket a nagyszülők nevelik. És erre a rendőrség képes azt nyilatkozni, hogy a támadás és a családi viszonyok között nem lát összefüggést. Az emberben megáll az ütő. Hogyan lehet ilyen szamárságot kijelenteni? Persze, a rendőrségnek azzal lenne dolga (meg az ügyészségnek, bíróságnak), hogy a drogfogyasztás ne öltsön tömegméreteket, de egyszerűbb kijelenteni valamit, mint megindokolni vagy megmagyarázni.
Aztán itt van a politikum, amely azonnal az önigazolást keresi. A tragédia helyszínére siet az illető miniszter, talán a kormányfő is, mindenféle rendű-rangú potentátok hullatják a könnyeket, és mondanak megrázó üzeneteket. Hogy a politika (ezen belül az oktatásügy) milyen mértékben felelős azért, hogy a gyerekek frusztráltak, dadognak, nem tudnak és nem is akarnak kommunikálni, az vajon kinek a bűne? Minden szülő tudja, hogy a gyerekek – még a legjobb tanulók többsége is – utálják az iskolát. Esetenként a tanárt is, hiszen ő a megtestesítője ennek az iskolamodellnek, amelyet a gyerekek gályarabként élnek meg. Vajon tud-e a tanár figyelni minden gyerekre, annak magánéleti problémáira, ha csak a töméntelen tananyag sulykolása a dolga? Mindenki tudja, a mai iskola nem nevel, csak tanít. Ismeretek halmazát zúdítja a gyerekekre, és kéri számon.
A legnagyobb tévedés pedig az, hogy ilyen esetekben az iskola kerül a figyelem középpontjába, pedig a gyerekkori agresszió és a deviancia nem ott alakul ki. Hiába töltik a gyerekek a nap felét az iskolában, nem ott gyökerezik (vagy csak részlegesen) a probléma, ott csak lecsapódik. És akkor jön állam bácsi, és megpróbálja „kezelni” a kérdést. „Deradikalizációs programot” hoz létre, és törvényt alkot.
Drucker oktatásügyi miniszter szerint „nem várhatjuk meg azt a pillanatot, amikor a radikalizálódás veszélye erőszakban nyilvánul meg. Olyan rendszerre van szükségünk, amely lehetővé teszi a figyelmeztető jeleket korábban felismerni, és egyesíteni az embereket, akik a gyerekkel dolgoznak: az iskolát, a pszichológust, a szociális területet, az önkormányzatot és szükség esetén a rendőrséget. Erről fog szólni a törvény.” Amely most kerül a parlament elé.
Nem vitatva a jó szándékot, azért engedtessék meg kételkedni. Nincs az a törvény, amely rendet tesz egy olyan társadalomban, amely tévúton jár. Ha lebontjuk azt a fundamentumot, amely évszázadokon keresztül épült például a tízparancsolatra, a tekintély tiszteletére, a tudás és a műveltség alkotó princípiumára, az elesettek segítésére, a közösségek összetartására, ott hozhatunk száz törvényt, és hadseregeket vonultathatunk fel a rend és a biztonság védelmére. Egyszerűen szólva: ahol a parttalan emberi jogok, az individualizmus, az egyén istenítése alkotja a társadalom alapjait, ott éppen az a kötőanyag hiányzik, amely egy társadalmat képes mentálisan is rendben tartani. Konkretizálva: ha a médiából a parttalan erőszak árad a nap huszonnégy órájában, ha a drogdílerek szabadon grasszálhatnak az iskolák környékén, ha a gyereknevelést önként átengedjük az agresszív és pénzharácsoló „közösségi” (valójában közösségromboló) platformoknak, amelyek nemzetek fölötti hatalommal butítják a polgárt és gyermekét, ott a törvény csak a sor végén képes kullogni. Hatékonysága annyi, mintha parittyával lődöznénk elefántra.
A legkínzóbb kérdés pedig megválaszolatlan marad: hogyan és mitől szorulhat annyi düh és gyűlölet egy szinte még nem is kamasz gyerkőcbe, hogy kést ragad, és ölni képes?
Az írást a Magyar7 2026/41. számában is megtalálhatják.
