Ki a bűnös?

Danko kapitányról egyértelműen kiderült, nemcsak a kapitánysága hamis, a kisdoktorija is az, a kódexmásolók pontosságával másolták azt egy korábbi munkáról, hosszú‑hosszú fejezeteken keresztül. Robert Fico is színt vallott, talárba menekülne a mindenkori felelősségre vonás elől. Jár is az neki, hiszen önvallomása szerint az emberi jogoknak nem volt és nincs harcosabb védője kies e vidéken.

Bugár Béla is vallott, igaz, egyelőre csak az újságíróknak és mindössze színt. A Most‑Híd elnökéből kibuggyant az őszinteség.

Most már legalább tudjuk, ki okolható, amiért nem jön létre a nász az MKP‑val, mint ahogy az is csak elhangzott, hogy az MKP‑val az együttműködés kizárt.

Új ez az elem a bugári kommunikációban. A vegyespárt 2009‑es megalakulása óta másra sem játszik, csak hogy elhitesse a magyar választókkal, mindent megtenne a békéért, azért, hogy ne legyen megosztottság. S a többség nem is kételkedett, hogy semmi sem volt úgy igaz, ahogy mondták. A legtöbben kézlegyintéssel elintézték azt is, hogy vegyesék érvelése csak egy ponton, alapjában hibázott: a megosztottságnak ők nem elszenvedői, hanem okozói és generálói voltak. S ma már mindegy is, hogy mi volt a vezérlő elv: parancs vagy hiúság, ha a közösségi érdek csorbult. S már tudjuk, jóvátehetetlenül. Ma még szinte felmérhetetlen következményekkel, visszafordíthatatlanul. Csakhogy ilyen idők járnak. A szavak leginkább a valóság elfedését szolgálják. Mert a pillanat megnyerése mindent felülír, s hogy legtöbbször galád, hamis az eszköz, csak keveseket érdekel.

A Most‑Híd‑as propagandagépezet hosszú évekig jól működött, az MKP‑val szemben is hatékony volt.

Felmentést adott az identitászavaros eszméknek, s ezek már csak nehezen voltak összeegyeztethetők a magyar érdekekkel. A minden áron hatalom és minden pénz világa ez, amibe nem férnek bele egy kisebbségi közösség nyűgei. Hogy is férne bele egy kiegyezés az MKP‑val, hiszen az az irányvonalat is átszabná. S a mostani gyakorlattal ellentétben, a szavaknak a tettekkel is találkozniuk kellene. Ehelyett maradnak a hazugságok és hazugozások. Meg annak a reménye, hogy a közösségi emlékezet talán nem felejt, s a dolgokat idővel képes lesz a helyükön kezelni.

Bugár Béla eddig a békejobbot nyújtó szerepében tetszelgett – miközben a háttérben mindent megtett az MKP ellehetetlenítéséért –,

s minden csatornán azt üzente, hogy a magyar párt az együttműködés akadályozója, csakis az MKP felelőssége a megosztottság, hiszen ők nyitottak az együttműködésre. Most azonban, év eleji nyilatkozatában Bugár már másképp fogalmazott. Példa nélküli határozottsággal jelentette ki, az MKP‑val az együttműködés kizárt! Ez legalább egyenes beszéd. Bugár azt is tudja, ki ezért a felelős. A 2016‑os választásokig a magyar párt vezetőit hibáztatta és tette felelőssé, mára kiderült, az MKP választói a bűnösök az elmaradt összeborulásért. Bugár szerint ugyanis a legnagyobb problémát az MKP hívei jelentik, mivel beléjük sulykolták, hogy gyűlöljék őket, így azonban nem tudnak együttműködni. Na, itt tartunk most! A nép a hunyó! Sőt, a bűnös! Szembenézés állapotainkkal, önvizsgálat és önmérséklet helyett vádaskodás. Ettől már aligha van lejjebb. Vagy mégis?

Persze, aggodalomra nincs ok, a politikai színtéren ismét megjelent Simon Zsolt, önmeghatározásában is zavaros pártcsírájával, lopott, vagy inkább kissé elhasznált pártnévvel, minden hamisságával, jobbra‑balra csapkodva, vádlón mind a két párt felé. Megosztóként kérve számon a megosztottságot.

És ez már nem vicc, ez már tragikomédia.

Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2019/3. számában