Kell-e még Gyimesi a szlovák pártoknak?
Tiszta vizet öntött a pohárba a Magyar Szövetség etikai bizottsága, amikor ajtót mutatott Gyimesi Györgynek. A döntés aligha lehet meglepő azok számára, akik kicsit is nyitott szemmel figyelték a felvidéki politika történéseit az elmúlt hónapokban.
Gyimesivel nem az volt a legnagyobb baj rövidre szabott magyar párttagsága alatt, hogy magára játszott, a politika már csak ilyen. Gyimesi a lépéseivel az elmúlt hónapokban világossá tette, ha választania kell a magyar párt, a politikai közösségének érdekei és a saját számításai között, amelyek feltűnően egybecsengtek szlovák kormánypárti politikusok – lásd és mondd, a riválisok – érdekeivel, szemrebbenés nélkül az utóbbit választja. Ilyet pedig egyetlen magára valamit is adó szervezet sem tűrhet meg, nemhogy a pártpolitikában, de még a céges világban sem.
Arra viszont, hogy kívül tágasabb lenne Gyimesi számára, egy forgalomból kivont kétcentest sem tennénk. A Matovič farvizétől Fico miniszterének csatornájáig eljutott politikus nagy utat járt be a szlovák politikában.
A nehezen megismételhető vargabetűbe belefért, hogy 2022. május 4-én még Fico mentelmi jogának felfüggesztésére szavazott az emlékezetes, kudarccal végződött parlamenti szavazáson, majd a haláltusáját vívó koalíciónak hátat fordítva szabadkártyát kapott a magyar pártba, ahol már a Fico vezette Smerrel való együttműködés szükségessége mellett érvelt. Bár a választók körében gyakran rövid az emlékezet, e sorok írója mérget venne rá, hogy az aktív szlovák politika legnagyobb túlélője, Robert Fico nem felejt. Még akkor sem, ha Gyimesi a neofiták buzgalmával két nyelven (újabban egyre inkább csak államnyelven!) fújja a „konzervatív”, „szuverenista”, „patrióta” kiskátét.
Gyimesi „hitelét” az őt esetleg foglalkoztató szlovák pártok részéről kizárólag az általa megszólított magyar szavazók adhatják.
Választásról választásra egyre szembetűnőbb, hogy a magyar érdekképviselet gyengülésével párhuzamosan, a szlovák pártok egyre bőszebben halásszák a magyar szavazatokat. Vagyis igény volna rá, hogy egy magyar politikus felkínálja az „övéit”. Ráadásul Gyimesi a (cseh)szlovákiai aktivista (értsd, a prágai vagy a pozsonyi kormányok zsoldjában álló, vagy azt támogató) politikusok sorában formabontó, és ezáltal potenciálisan sikeresebb jelenség.
Trianon után ugyanis a csehszlovákiai magyar aktivisták nyíltan szembe helyezkedtek Budapesttel, és a megbízatásuk is az volt, hogy a felvidéki magyarságot is szembe fordítsák az anyaországgal. Ugyanebből a kottából játszott a kilencvenes években a mečiari állampárt magyar oldalága, az idősebb Gyimesi által elnökölt „hosszú nevű” mozgalom. Megjósolható sikerrel.
Az ifjabb Gyimesi viszont kínosan ügyel arra, hogy a budapesti kormány retorikáját másolja, amellyel megnehezíti, hogy a választók megkülönböztessék az aktivistát a magyar nemzeti politikustól. Ilyenkor szükséges Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes józansága, amellyel rendet vágott a felvidéki magyar politikában: Gubíkban megbízunk, Gyimesiben nem.
Gyimesi körül Gubík László pártelnökké választásával látványosan fogyni kezdett a levegő. A felvidéki magyar választók többségét kitevő konzervatív szavazókért folytatott hitelességi versenyt ugyanis Gubík utcahosszal nyeri. Sokatmondó, hogy a korábban Gyimesi körül körvonalazódó magyar holdudvar tagjai is felsorakoztak a pártelnök mögé. Márpedig a zseniális Ripacsok óta tudjuk, egyedül nem megy.
Gyimesi, bár egy életképes rivális magyar párt, vagy szlovák gazdatestre kapaszkodó értékelhető súlyú magyar tagozat létrehozására annyi sansza van, mint Szálasinak volt a Népbíróság előtt, még mindig rombolhat, ha lesznek szavazók, akik a fakuló karizmájába kapaszkodnak.
Ha a közösségünkről van szó, mindenkiért kár. Értük is, érte is. Többre vihette volna. Gyimesi György nem a politikai tehetségnek és a képességeknek van híján…
Hajtman Gábor