Kávét Trumpnak
Suetoniusnak köszönhetően tudjuk, hogy amikor Vespasianus megadóztatta azokat az iparosokat, akik az „örök város" vizeldéiből – lám, bizonyos értelemben akkor is létezett a recikláció, pedig hol volt még a Green Deal – összegyűjtötték a vizeletet, fiának, Titusnak azzal magyarázta a jóllehet piszkos és alantas forrásból származó, de az üres államkincstár számára kétségkívül kedvező adóügyi lépést, hogy a pénznek nincs szaga.
Azok a pozsonyiak, akiknek a szocialista iparosítás jegyében az ablaka alá építették a Slovnaftot, tudják, hogy a kőolajnak van szaga. Az alábbiakban szintén említésre kerülő tiszta földgáznak eredetileg egyébként a pénzhez hasonlóan nincs szaga, utólag szagosítják, a felhasználók biztonsága érdekében, de ez most a mi szempontunkból nem fontos. Az viszont egy releváns kérdés lehet, hogy a kőolajnak és a földgáznak van-e nemzetisége? A több tíz-százmillió éve elpusztult tengeri mikroorganizmusokból – nem dínókból! – lett, a világgazdaságot hajtó nyersanyag vásárlóinak szempontjából van-e jelentősége annak, hogy az ősóceán azon része felett, ahol egykor ezek a planktonok és algák elpusztulva alászálltak, hogy a homokkal és az iszappal keveredjenek, ma milyen ország van? Európa egy része a „véresnek" mondott orosz kőolajról önként mondott le, és pillanatnyilag úgy tűnik, „nem véres" meg nincsen, vagy nem lesz.
A világ(unk) jelenleg a modern gazdaságtörténet egyik legsúlyosabb ellátási sokkját éli át. Az iráni nukleáris és katonai kapacitások felszámolása céljából(?) indított amerikai–izraeli támadás megindulta után nem napok, hanem órák alatt ugrott olyat a gázár, hogy azt megemlegetjük.
Az Európai Unió helyzetére talán nem túlzás, ha a kritikus kifejezést használjuk. Miután a kontinens az orosz–ukrán háború miatt önként, sikeresen és drágán levált az orosz vezetékes gázról (utóbb a vezetéket is felrobbantották, nehogy visszatérjen hozzá), a közel-keleti, főként a katari forrásokból érkező LNG-re, és az amerikai palagázra építette energiabiztonságát. Az iráni megtorló csapások, amelyek a katari Ras Laffan ipari komplexumot és a Hormuzi-szoros forgalmát érintették, gyakorlatilag elvágták Európát a világ cseppfolyósított földgáz-kínálatának közel 20%-ától. Ráadásul a vártnál keményebb tél miatt a nyugat-európai tárolók szintje is alacsonyabb.
Ami pedig a kőolajat illeti, a Reuters arra hívja fel a figyelmet, hogy a globális olajpiac rövid idő alatt tömeges hiányba fordulhat, ha a Perzsa-öbölből kieső volumen tartós marad. Az olajmezők leállítása, a kereskedelmi és logisztikai költségek megugrása a Hormuzi-szoros és közeli létesítmények zavarai a globális olajforgalom jelentős, többször 10%-20% körüli részét érintették.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy Németország pár éve önként és dalolva lekapcsolta az atomerőműveit, így az (egykor?) az európai gazdaság motorjának számító német ipar egyébként is nehéz helyzetben van. Persze, mindez nemcsak a németek problémája, az európai nehézipar úgy általában a túlélésért küzd, miközben az energiaárak volatilitása lehetetlenné teszi a középtávú tervezést. A hirtelen támadt nyersanyaghiány – vagy annak a küszöbön álló lehetősége okán a piacokon megrendült bizalom – miatt az uniós belső piacon az áramárak ismételten elszakadtak a fundamentumoktól, ami láncreakciót indított el: a műtrágyagyártás leállása a mezőgazdasági termelői árakat hajthatja fel, miközben az acél- és autóipar a termelés Európán kívülre helyezésén gondolkodik. Ha a magas árak tartósan fennmaradnak, Európa versenyképessége végleg elveszhet az USA-val és Ázsiával szemben.
Ebben a világszerte bonyolult helyzetben Magyarország és Szlovákia pozíciója sajátos, mivel mindkét ország nagymértékben függ a szárazföldi csővezetékes infrastruktúrától, amely most szárazon kopog.
Még az orosz–ukrán háború kitörésének évében mondta Szijjártó Péter magyar külügyminiszter, hogy „egy ország gázellátása, illetve olajellátása nem filozófiai, kommunikációs, ideológiai vagy politikai kérdés, hanem fizikai kérdés. Tényszerűen pedig az infrastruktúra határoz meg minket.” Szlovákia és Magyarország számára a diverzifikáció legfőbb gátja a szűk keresztmetszetű déli összeköttetés, ami felerősítheti az Oroszországhoz való energetikai kötődést.
A hirtelen „energia-szűkébe" került Európának rövid távon el kell hárítania a legsúlyosabb ellátási zavarokat és védelmet kell nyújtania a háztartásoknak és a stratégiai iparágaknak. Kőolajat és földgázt azonban nem olyan egyszerű a hátsó kertben fakasztani. A stratégiai autonómiáról szőtt brüsszeli álmok a Hormuzi-szoros Szküllái és Kharübdiszei közé kerültek.
Európa ugyanis nem egyszerűen válságban van: a vén kontinens két szék között a pad alá esett. Miközben az óvilág a morális felsőbbrendűség jegyében levágta magát az orosz nyersanyagellátásról, egy olyan globális sakktáblán találta magát, ahol a bábukat már nem ő mozgatja. Vespasianus óta tudjuk, hogy a pénznek nincs szaga, de a hatalomnak és a kiszolgáltatottságnak nagyon is van. Európa most kénytelen megtanulni, hogy a biztonság nem egyenlő a beszerzési források átcímkézésével. Amíg a kontinens saját kitermelés és valódi diverzifikáció nélkül próbál lavírozni a nagyhatalmi érdekek között, addig csak statiszta maradhat a saját tragédiájában. Donald Trump, akinek palagáza és a saját mellett most már venezuelai kőolaja is van, kér egy kávét.
Megjelent a Magyar7 2026/11. számában.
