2021. november 6., 14:41

Jóslat

Aggodalomra ad okot a szlovák külügy éleződő magyarellenessége. Az sem megkerülendő tény, hogy nemtetszését fejezte ki néhány tíz óvoda, iskola és templom felújítása kapcsán  a magyarországi költségvetésből – amiért, ugye, az adakozó cserébe nem kért semmit...

Kristálygömb
Fotó: pixabay

Másnap a kulturális minisztérium némileg enyhített a külügyér durva beszólásán, és örömét fejezte ki a megújulások felett. Azt már elfelejtette hozzátenni, hogy mindez Szlovákia feladata lett volna, mégpedig a mindenkori kormányé és állami intézményeié.

Történik mindez a jelenkorban is meglévő magyarellenesség „jelszó“ alatt, ami néha azt jelenti, hogy ne vegyük észre a felvidéki magyarokat, vagy akár ne építsünk utat, gyárat, iskolát, de előfordul a nyílt magyarellenesség is – elfedve különböző póttevékenységekkel (pl. DAC-szurkolók megverése,  Falath Zsuzsi esete stb.). Még a „saját kutyájuk kölykét“ is kinyírják, ha felkarolja a magyarok ügyét (pl. Filip Mónika menesztése az iskolaügyi államtitkári posztról).

Mindez azt mutatja, hogy a hőn áhított valamikori internacionalizmus a szlovák-magyar barátság jegyében csak nem akar valahogyan megvalósulni.

Az egészben az talán a legérdekesebb, hogy teljesen mindegy, melyik és milyen szlovák kormány van hatalmon. Legföljebb az egyik kevésbé, a másik jobban hódol eme „nemes szenvedélyének“.

Figyelembe véve az elmúlt két országos népszámlálás adatait, észre kellene vennünk, hogy itt a burkolt diszkrimináción kívül van még egy bevetett eszköz: ez pedig a türelmes kivárás.

Szlovákiában ki kell várni, míg az itteni magyarság létszáma lecsökken arra a szintre, amikor már „nem kell törődni“ velük, magukat szüntetik meg. Nemzeti önlikvidáció...

Hogy ez mennyire bevált és már régebben bevetett eszköz, álljon itt egy esemény, amelynek e sorok íróján kívül t. k. tanúja-résztvevője volt N. Gyurkovits Róza újságíró is.

Történt az, hogy a pozsonyi ferencesek refektóriumában valamikor 1991-ben egy esti konferencián vettünk részt, természetesen a téma a rendszerváltás volt. Ezen belül érintve voltak a nemzetiségi témák is.

Itt Ján Čarnogurský mondta ki a kulcsgondolatot, próbálom pontosan reprodukálni a mondottakat: „...kérem, higgyék el nekem, hogy 150 év múlva nem lesz Szlovákiában magyar-szlovák probléma...meg fog szűnni, el fog tűnni...“.

Majd kifejtette, hogy a természetes asszimiláció,  a népességfogyás, a vegyesházasságok és a mindenkori kormány demokratikus és „egészséges“ nemzetiségi politikája ezt a problémát a jelzett időszakon belül meg fogja oldani. Mint mondta, Szlovákia ráér...

Itt tartunk most, mintha egy jóslat beteljesedése kezdene kibontakozni. Ezt  siettetheti  déli szomszédunknál a jövő áprilisi parlamenti választások utáni szerencsétlen pálfordulás, ami után még az a segítség is elmaradhat, ami víz felett tartotta kisebbségi óvodáinkat, iskoláinkat, templomainkat. Meg reményeinket is...

Alapjában véve optimistának tartom magamat, ezért keresem a nem túl fényes jóslatban a pozitívumot is.

Egy kis jóakarattal meg lehet találni, mégpedig abban, hogy ez a stratégia valamint taktikai eszközei arra sarkallják majd a mindenkori kisebbségi (kulturális és politikai-társadalmi) reprezentációt, hogy tegyen ellene valamit.

Pl. azzal is, hogy maximálisan kiáll a Minority SafePack mellett, és minden követ megmozgat az elfogadásáért az EU-n belül, felhasználva pl. az alkotmányos polgári engedetlenség intézményét is. Nem gondolok itt semmi szélsőséges cselekedetekre. Csak olyanokra pl. mint egy egynapos autókázás libasorban, 3 km-es sebességgel át a Szoroskőn. Fel meg lefele... Kassáig.

Lenne itt ribillió – akkor kellene őket Čarnogurský után küldeni, jó egészséget kívánva neki. Addig, míg él – mert 100 év múlva nem biztos, hogy születésnapi tortát küldhetünk neki a jóslatért.

Mert nem lesz kivel...(?)

Megosztás