Iskolasirató helyett
Régi iskoláim már csak az emlékezetemben élnek… Az épületek ugyan még megvannak, de jó néhány éve már üresen állnak. Az egyik éppen átalakul, ide költözik majd régi helyéről az óvoda. Legalább az oktatást szolgálja tovább, ezzel próbálom kicsit megnyugtatni magam. De nem sokat segít, mert évről évre ismétlődő drámai forgatókönyv, hogy újabb és újabb alapiskolák zárják be kapujukat. Szinte biztosra vehető, hogy végleg.
Vagyunk sokan, akiknek fáj, ha lakat kerül egy-egy iskola ajtajára. Másoknak szemük se rebben. Van még elég iskola, ahol tanulhatnak a gyermekek, vetik oda. Aki viszont kisiskolába járt, mint e sorok írója, annak újra és újra csak az jut eszébe: Istenem, milyen jó volt! Szerettünk oda járni, igazi második otthon volt az akkori 1-4. összevont osztály. Mi akkor, több mint negyven évvel ezelőtt, bizony már nem voltunk sokan, egy-egy évfolyamban öt-hat tanuló, sőt még kevesebb. De előttünk pár évvel még a másik osztályteremben is folyt a tanítás, mert akkor még sokkal több diák volt.
A hetvenes évek derekán viszont már nem a négy-öt, esetleg még több, hanem inkább a kettő-három gyermekes családmodell dívott. Később aztán már csak a kettő, még inkább az egy gyermekes családok „vették át az uralmat.”
Nem kell ahhoz matematikusnak lenni, hogy az ember kiszámolja, ilyen fogyatkozás mellett csak idő kérdése, mikor ürülnek ki az iskolák. A rendszerváltozást követően egyre nőtt a nagyobb iskolák elszippantó ereje is, a szülők autókkal kezdték a városi vagy nagyobb iskolákba hordani gyermekeiket. Akkor is, ha a kisiskola a házuk közvetlen szomszédságában állt. A szülők egymást hergelték, összevont osztályban sokkal kevesebbet tanul meg a gyerek. Jesszusom, hogy lesz atomfizikus belőle, ha kisiskolába jár? Persze voltak olyanok is, akik problémás gyermeküket szerették volna „elrejteni” egy mamutiskolában… És mindig akadt egy-két szülő, aki inkább a szlovák iskolát választotta gyermekének…
Minden egyes iskolabezárásért mi vagyunk a felelősek. Akarva vagy akaratlanul, de ez a mi sarunk. Ha elfogynak a gyerekek egy tanintézményből, akkor nincs az az agilis polgármester, aki fent tudná tartani.
Több évtizede tartó népfogyatkozásunk eredményét látjuk most, vagy mondhatnám úgy is, annak isszuk a levét. Késő bánat, eb gondolat. Gyerekeket nem tudunk varázsolni.
Amikor jelenlegi, roskadozó-düledező iskolahálózatunkat kialakították, még ideálisak voltak a körülmények. Nagycsaládokban éltünk, sok volt a gyerek, az osztálytermekben alig fértek el. Negyvenfős osztályokban tanultak akkoriban a nebulók! De aztán változott a világ és a trendek, s már a kevesebb pad is elég lett… Szép lassan kezdhettük „lehúzogatni a redőnyöket” iskoláinkban!
Nyalogathatjuk a sebeinket akármeddig, az már nem segít rajtunk. Sokkal sürgetőbb feladat, hogy kitaláljuk a hogyan továbbot.
Hogyan mentsük meg, alakítsuk át iskolahálózatunkat úgy, hogy az a lehető legkevesebb veszteséggel járjon? És ráadásul hosszú ideig fenntartható is legyen…? Hogyan őrizzük meg a lehető legtöbb pedagógus munkahelyét? Mert az egyszer már biztos, hogy iskolaösszevonások jönnek. S ebben nem jut majd katedra minden pedagógusnak, akinek addig igen. Ha egy iskolának van elég magyar vagy szlovák szakosa, nem tud munkát adni még egynek, aki a másik iskolából jönne…
Nehéz, emberpróbáló és fájdalmas folyamat elé nézünk. Látjuk, hogy megy ez középiskolai szinten, s ennél durvábbra számíthatunk az alapiskolák esetében. Higgadt döntésekre, józan paraszti észre egészen biztos szükség lesz, természetesen a szakértelem mellett.
Bízunk benne, hogy a nehéz és hosszú vajúdást szép szülés követi. Mert a legszentebb cél a jó, mi több, kitűnő magyar iskolákból álló hálózat kell legyen. A felvidéki szülő számára ugyanis a legfontosabb szempont iskolaválasztáskor éppen az iskola „portfóliója”. Ha a magyar nem kínál semmit az átlagon felül, akkor akár a szlovák iskolák felé is kacsingathat… Szóval, a lecke fel van adva.
