Harminchét év
Húsz év alatt szervesül az emberben a gyász, a hiány nem múlik el, csak beépül a mikroszkopikus sejtszövetekbe. Lényévé lényegül az embernek minden veszteség, minden, amit igazán csak idővel lát jól. A tapasztalatok nyugalmat, derűt is jelentenek. Meg felismerést, hogy egykor, amikor még kicsi voltam, elég jó nevelést kaptam. Annyira biztosan futotta belőle, hogy elbírjam, amit el kell bírnom.
November közelít, ilyentájt mindig felötlik bennem, soha nem leszel huszonöt éves. Ez a hónap nekem nem a „bársonyos” rendszerváltás emlékét jelenti. Egykori névnapokat, születésnapokat, házassági évfordulót, minden hétre jut valami, gyertyaláng, egy szál virág a sírra, nem halottak napi, hanem amolyan földi alkalom okán. Szótlan beszélgetés.
Arról is, mivé lett az egykori bársony. Furcsa, harminchét éves voltam éppen… Arra gondoltam akkor, kemény idők jönnek, de hát az idők soha nem voltak kegyesek, a folyók folyását pedig amúgy sem lehet megállítani. A nehéz nehezebb lett, de ki állította azt, hogy az élet könnyű?! Megküzdeni a bajokkal, s örülni minden napnak, hálát adni minden kis jóért. Ma is.
Mégis arra ébredek néhanap, hogy megfordultak a folyók, visszafelé indultak az időben, a sárkányfog-vetemény visszatért és ezer arca van. Gyilkolni, pusztítani akar. Pedig „az élni és élni hagyni” eszméjével kezdődött ez a korszak is.
Bekapcsolom hajnalonta a rádiót, halál, halál, halál. Háború. Uszítós szólamok. Mellettük felháborodott tiltakozások, ha terroristákra, köztörvényes bűnözőkre, gyilkosokra vagy hazaárulókra halálbüntetést szabtak ki valamely távoli ország bíróságai. A közelebbi bíróság meg – sajna, a mi felettes bíróságunk is – úgy ítélkezik, hogy összeurópai és kötelező érvényű emberi (női!) jog a magzatgyilkosság, s nem jogállam, amely ezt nem teszi korlátlanul elérhetővé. Mert ugye az ÉN szabadsága. Harminchét évbe tellett, hogy a „bársony” foszló szövedéke mögül különös helloween-szörnyek vigyorgása mutassa az utat. Az állítólagos egyetlen helyes és járható utat, amelyen tovább kell menni, az egyén szabadságának nagyobb dicsőségére. Manapság ugyanis a mindenkinél mindent jobban tudók klánja egyre több országban már azt méricskéli, hogy hányféle védelemre érdemes élet van, hogy kinek az élete sérthetetlen, és kié nem az. Most már azok vannak soron, akik a kenyerük javát megették, már nem bírják a napi robotot, nem hajtanak „hasznot” a társadalomnak, a fogyasztást sem növelik kellő mértékben, csak a nyugdíjkasszát fosztják ki – a fiatalok kárára! – meg az egészségpénztárakat… Nem így mondják, még finomkodnak. Érzékenyítenek, ahogy progresszívék mondják. A korombelieknek „csak” lehetőséget kínálnak: kegyes halált, önkéntes asszisztált öngyilkosságot – törvénybe iktatják ezt a lehetőséget. (Megérhetjük még Kevorkian doktor vagy a Fekete Nővér rehabilitását?) Körülrakják széplelkűen elviselhetetlen fájdalomról szóló mesékkel, melytől – a méltóság nevében – meg kell óvni az inaktív, közkasszafosztogató felesleges, hasznot már nem hajtó embert.
A modern világ, a progresszió ideológiája igazából a sátánizmus. Lucifer diktálja a teendőket. Harminchét év elég volt ahhoz, hogy a Sátán uralja el elméinket. Nem, nem a halódó vénember riadtsága és halálfélelme dolgozik bennem, kísértem végnapjáig fájdalomban kínlódó haldoklót, morfiumot is szúrtam neki szükség esetén, és láttam, szereti az életét ilyen állapotban is, minden új nap új remény volt neki, újra és újra az életet akarta, hiába fájt.
Magam még annak a tudatában nőttem fel, hogy az ember halandó, porból van és porrá lesz. Ez Isten rendelése. Erkölcsi alapvetés a „ne ölj!” parancsa. Ember az ember életét ne vegye el. Se a magzatét, se az öregét. Mert utánuk akárkik sorra kerülhetnek.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/43. számában.
