Háború vagy béke
A második világháború után születtem, közvetlen háborús élményeim nincsenek. Ha az elmúlt évek alatt időnként megakadt a tekintetem a többi könyv között a könyvespolcon Tolsztoj Háború és béke című regényén, az irodalom és a kultúra humánus atmoszféráját éreztem. A hírek hatására a Háború és béke regénycím mostanában a Háború vagy béke? naprakész, feszültséggel teljes valóságát jelenti.
Az Európai Unió vezetése a legfelsőbb szinteken háborúra készül (Ursula von der Leyen: „Háborúban állunk Oroszországgal!”), miközben a nemzetállamok (elhallgattatott) társadalmai ezt mindennél jobban szeretnék elkerülni. Oroszországnak pillanatnyilag semmi baja az Európai Unióval, de ha (az áttekinthetetlen, zilált, széteső és morálisan lezüllött) Ukrajnát az EU tagállamává avatnák, a területén zajló proxyháborút Európa háborújává szélesítenék. Rettenetes ötlet! Vágóhídra vinni a nemzetállamok fiatalságát. Miért is?! Milyen jogon!? Hiszen az önjelölt vezetőség nem is választások útján került magas tisztségekbe! József Attilánk foroghat a sírjában. Jóslata (bár irodalmi, kulturális érték): „A harcot, melyet őseink vívtak / békévé oldja az emlékezés” legfeljebb vágy és óhaj maradt.
Az Európai Unió fő tisztségviselői, az intézmények vezetői, Antonio Costa, Ursula von der Leyen, Roberta Metsola, hogy az Európai Bíróságról már ne is beszéljünk, nemcsak az európai törvényeket sértik naponta pofátlanul, de magát az európaiságot is.
Az európai szellem három alappillérét rombolják le. A bevándorlás erőltetésével a keresztényi hitet és morált, továbbá a világi tudományok terén a logika (azaz az észszerűség és a belőle eredő következetes gondolkodás és magatartás) századokon át megtartó erejét. Eközben nyilván lerombolva az európai művészet évezredes ragyogó eredményeit, a görög–római civilizáció ránk maradt építészeti és képzőművészeti csodáit. Európa katedrálisait, ha nem éppen a T. S. Eliot-dráma csarnokául szolgálnak (Gyilkosság a katedrálisban), éppen most alakítják át mecsetekké Londonban, Madridban, Párizsban. Ha nem éppen tömegszállásul vagy – horribile dictu! – illemhelyül szolgálnak.
A pótolhatatlan anyagi kultúra pusztulásával párhuzamban az Európai Unió ifjúságát (netán egész keresztény lakosságát?) készülnek „Ukrajnáért” az orosz–ukrán tűzvonalban feláldozni! Miért is?
Mert minderről nem ők döntenek. Ők csak magas beosztású csicskák a pénzügyi háttérhatalom fizetési listáján. Mit számít nekik az európai szellem! Ahol egy Pólya György A gondolkodás iskolája című tankönyve előszavában ilyesmikre tanítja az európai és a magyar ifjúságot: „Azért akartam matematikát és fizikát tanulni, hogy komoly alapot szerezzek a filozófia megértéséhez.”
Óhatatlanul felbukkan a megváltozott történelmi szemlélet! Ha nem vesszük figyelembe, hogy a történelem alakulása nem a „szükségszerűségek” láncolata, ahol nem törvényszerűen következik az egyik dolog, esemény a másikból, hanem spekulatív koncepciók eredménye, ha ezt nem értjük meg, akkor sohasem jutunk el a reális történelemszemlélethez.
Ha Ukrajna katonai támogatásával az EU kirobbantaná a harmadik világháborút, csak megismételné az első és a második világháború kirobbantásának alapelveit. Gavrilo Princip legfeljebb holmi operettgyilkos szerepét játszotta az első világháború kirobbantásában. Mire a pisztolya eldördült, akkorra már minden eldöntetett!
A marxista történelemórák után, már a ´90-es években Robert Musil megaregényében, A tulajdonságok nélküli emberben olvastam ezekről az igazságokról. Megfelelő gondolati bázis nélkül hamar meg is feledkeztem a „manipulált történelem” lehetőségéről. Az egész emberiséget érintő átfogó spekulációkról.
A sorsot vagy Istent játszó hatalmasságok önkényuralmáról. Az elszántabb (merészebb!) témájú filmekben már, igaz, közben is – sci-fiként – fel-felbukkanó igazságokról. Bátor és felkészült szellemek, a téma szakértői segítik a tisztábban látást mostanában. A források is rendelkezésre állnának. Hogy a téma forszírozása ma sem veszélytelen, azt a tematikus előadások-írások hangvételéből kihallani.
Megjelent a Magyar7 2026/3. számában.
