2020. június 11., 16:43

Gesztusok, előítéletek vagy tettek?

Kijózanító napok voltak ezek. A magyar közösség leckét kapott, hol a helye. Ha valakinek kétsége lett volna, ismét bizonyosságot nyert, elfogadnak, ha hallgatunk, bólogatunk és tapsolunk. Ha figyelmeztetünk a gondjainkra, kegyvesztettek lehetünk, meg szélsőségesek és szakadárok. Árulók, akik a baráti jobbot is leköpik. A politika reakcióinál is súlyosabb azonban, hogy az emberekben milyen mélyen gyökereznek az előítéletek, amik a legjobb szándékot is meg tudják ölni.

Így jártunk! Túlértékeltük a szép szavakat, a gesztusokat, a sokat hangoztatott nyitottságot. Na persze, Igor Matovič jó színész, és rendezőnek sem utolsó, szereti a meglepő dolgokat. Márpedig száz magyart összeterelni Trianon 100. évfordulójára több mint meglepő, az már meghökkentő. Mi, felvidéki magyarok meg – azzal a száz évvel a hátunk mögött, ami nekünk jutott – hálásak tudunk lenni minden felénk tett fél lépésért, kis gesztusért, jó szóért, nem beszélve a széles mosolyról a szelfin, hiszen a Facebookon ebben mérik a fontosságot.

Kétségtelen, a találkozón Igor Matovič hozta a formáját. Könnyed volt, barátságos, jó üzenetekkel teletűzdelt korrekt beszédet mondott, legföljebb azok lehettek csalódottak, akik valamiféle bocsánatkérésre számítottak a múltban ellenünk elkövetett jogsérelmekért. Csakhogy mint a politikum általában, a kormányfő is a jövő időt szereti a majd szócska mögé bújtatható távoli ígéretekkel, nem a szembesítő múlt időt. Ennek ellenére is úgy tűnt, Igor Matovič ugyan még nem érti, de valamilyen szinten érzi a gondjainkat, és ez jó kiindulási alap lehet arra, hogy elmozduljunk a holtpontról, hogy az elmúlt hónapokban megfogalmazott szándékokat tettek kövessék. Joggal bazíroztak erre a Magyar Közösség Pártja vezetői is tízpontos memorandumukkal, mert mi más is lenne a politika feladata, és mi értelme kéznyújtásról, a közös jövő építéséről hosszú beszédeket mondani, ha a közeledést nem lehet tartalommal megtölteni. 

Még mindig megdöbbentő a felismerés:

a szlovák társadalom jelentős része egy jottányit sem lépett előbbre. Gyűlöl és fél. Esélyt sem kaphatnak a higgadt érvek, s mivel nem volt sajtónyilvános a találkozó, így könnyű bármit belemagyarázni. A magyarkártya mindig előhúzható, most is bejött. Az ellenzék fogást talált Matovičon, hazaárulót kiálthat, és a sajtója – mint a legelvadultabb időkben, a ’90-es évek elején – autonómiakövetelésről csahol, ferdít és hazudik, hangulatot szít, magyargyűlöletet gerjeszt, baloldalon, jobbszélen és liberáliséknál egyaránt.

A kormányfő pedig próbát sem tett arra, hogy megmagyarázza a szlovákoknak, hogy az, amit az MKP az asztalra tett, európai standard, aminek nem mellesleg nagy része 160 éve szlovákok tollából is papírra került, követelésként. Na persze, se rövid, se könnyű nem lett volna az út, ha merte volna vállalni, hogy végre őszintén foglalkozik a magyarok dolgaival. De neki nem ez az elsődleges, gesztuspolitikájával a magyar szavazatokat célozza, s most rajtavesztett magyar és szlovák térfélen egyaránt, ezért volt a rendkívül indulatos reakció.

Hosszan lehetne polemizálni, bölcs döntés volt-e az MKP részéről így és most átadni a memorandumot, amit egyébként éppen 30 éve kellett volna megtenni!

Meddő vita, nincs jó időpont! Soha nem volt, és nem is lesz alkalmas az idő. A felvidéki magyar politika egyik bűne a gyengesége. Sok évünk ráment a meghunyászkodásra, máskor megalkuvó volt a képviselet, posztokért, néha koncért, vagy még annyiért sem, elég volt az olcsó népszerűség.

A személyes ambíciókból fakadt vegyes ideológiáért drágán megfizettünk, és a jövő sem sok jóval kecsegtetne, ha szlovák pártok farvizén evickélve próbálna meg a magyar politika túlélni, megtagadva ezzel korábbi önmagát. A kapcsolati tőke értékmérője csak az lehet, hogy hasznosítható-e magyar érdekek mentén, az etnikai politizálás érvényesülésével. Minden más önfeladás.

Helyzetünk adott, az érvek megalapozottak.

Ezért is érthetetlen az MKP-ra zúduló támadássorozat magyar térfélről, most, hogy végre van tárgyalási alap, amit el lehet fogadni, lehet sokallni vagy kevesellni

– csakhogy a kép tisztuljon, látható legyen, ki milyen megoldásokkal képzeli a jövőt.

A politikai térkép viszont mást mutat: az árkok tovább mélyültek, mindenki a másik meggyengülését reméli, ezért stratégiai lépések helyett taktikázás folyik, s ezzel – sakknyelven szólva – lépéskényszerbe hajtják magukat, ami után már bármit lépnek, veszítenek.

Pedig nem kellene! Erőt mutató, egységes, higgadt fellépéssel ez végre új kezdet is lehetne, még ha a többség részéről sok dühös kioktatást, durva elutasítást is hozna. Csak próbálkozni kellene, és hinni, előbb-utóbb az érveknek is lesz helyük. 

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.