Gazdasági illúzióépítés Szlovákiában
A szlovák államháztartási mutatók körüli politikai kommunikáció jelenleg egy gondosan felépített kirakatrendszerként funkcionál. Miközben a kormányzat hangzatos uniós átlagokkal igyekszik elfedni a mélyülő strukturális problémákat, a színfalak mögött súlyos szellemi és szakmai deficit húzódik meg.
A valós gazdasági válaszok és a fenntartható jövőkép hiányát a kabinet egy jól bejáratott figyelemelterelési stratégiával leplezi, amelynek sikeréhez paradox módon a hazai ellenzék mély hitelességi válsága biztosítja a legszilárdabb alapot.
Amikor Robert Fico miniszterelnök kedden arról beszél, hogy a 61 százalékos hazai GDP-arányos államadósság megnyugtatóan alatta marad a 82,8 százalékos uniós, illetve a 88 százalékos eurózónás átlagnak, színtiszta politikai marketinget alkalmaz, jobb helyen ezt másként is hívják.
A retorika arra épül, hogy Szlovákiában a közfinanszírozással minden a legnagyobb rendben van, a felelősség pedig kizárólag a 2020 utáni, nem Smeres kormányokat terheli. Ehhez asszisztál Ladislav Kamenický pénzügyminiszter is, aki a Moody's stabil kilátású A3-as minősítését lobogtatva igyekszik cáfolni a költségvetés fenntarthatatlanságáról szóló kritikákat. A kincstári optimizmus azonban csak addig tartható, amíg a választók nem néznek a statisztikák mögé. A kabinet ugyanis pontosan tisztában van azzal, hogy az államháztartás mozgástere végletesen beszűkült, de mivel hiányzik a stábból az a szellemi tőke és szakmai innováció, amely érdemi gazdaságélénkítést tudna elindítani, marad a zsonglőrködés a kiválogatott adatokkal.
A valóság sokkal nyersebb annál, mint amit a kormányzati sajtótájékoztatók mutatnak a közönségnek. Bár a miniszterelnök előszeretettel hivatkozik a reálbérek – egyébként a jegybank által csupán 0,3 százalékosra várt – növekedésére és a stabil foglalkoztatottságra, Szlovákia nominálbérek tekintetében továbbra is az Európai Unió sereghajtói közé tartozik.
A lakosság a mindennapokban a négy százalékot súroló, és csupán a drága energiatámogatásokkal mesterségesen leszorított inflációt nyögi, miközben a gazdasági motor komoly kihívásokkal küzd. A minisztériumi reményekkel ellentétben a jegybank 2026-ra már csupán egy erőtlen, 0,5 százalékos GDP-növekedést prognosztizál. A gyárbezárásokról és az elbocsátásokról szóló híreket a hatalom a sajtó puszta riogatásának minősíti, pedig ezek a strukturális versenyképesség-vesztés első komoly tünetei.
A helyzet fonákságát az adja, hogy a kormány takargatási stratégiája tökéletesen működik, méghozzá az ellenzék állapota miatt. Amikor az ellenzéki térfél képviselői – élve a számok adta valósággal – rámutatnak, hogy Szlovákia az államadósság növekedési ütemében az utolsók között van az unióban, a hosszú távú fenntarthatóságot mérő listán pedig egyenesen az utolsó, 27. helyen áll, az üzenet súlytalan marad. Hiába kongatják a vészharangot amiatt, hogy a jövő évben hárommilliárd eurót visz el pusztán az adósság kamatainak törlesztése, további hatmilliárdot pedig a tőke, a szavazók jelentős része szemében ezek az érvek hiteltelenül csengenek.
A lakosság még túlságosan élénken emlékszik a korábbi ciklusok politikai káoszára, így a mostani ellenzéki figurák intellektuális és szakmai érvelése egyszerűen lepattan a társadalomról. Hiteltelen embereket látunk, s ugyan a kormányoldal aktuális botrányait már szinten mindenki látja, valódi alternatíva nélkül nehéz lesz változást elérni.
Eközben aztán különösen humoros, hogy a szlovák ellenzéki pártok a Magyar Szövetséget is démonizálni akarják, pedig még versenyben sincsenek velük a szlovák választókért. Az így kialakult és már évek óta tartó helyzetben a kormánynak így nem is kell érdemi megoldásokkal előállnia; elegendő fenntartani a stabilitás látszatát egy olyan politikai erőtérben, ahol a racionális kritikát megfogalmazók már jó előre eljátszották a saját hitelességüket.
