Fico hosszú útja a magyarfalótól a „magyar disznóig”
Szögezzük le rögtön az elején, a magyarellenesség a szlovák politikában nem veszett el, csak átalakult. Szemléletes példája ennek Robert Fico pályaíve, aki korábban előszeretettel ült fel a magyarellenesség hullámaira, mostanra viszont az ellenzéke játszik a hungarofóbia húrjain, célkeresztbe állítva a kormányfő szövetségét Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel.
A transzparenseken magasba emelt „magyar disznózás” csak kevésbé szofisztikált kicsapódása annak a szlovák társadalomban lappangó hungarofóbiának, amelyet az ellenzéki demonstrációkon egyre gyakrabban hallhatunk vissza a pulpitusról.
Az pedig egyenesen a szlovák mélylélektan jó ismerője után kiált, hogy egy Putyin politikája ellen tiltakozó tüntetésen miért nem „orosz disznózzák” a muszkasimogatónak elkönyvelt kormányfőt. Helyette dupla csavarral, az orbáni áttételt segítségül hívva, a szlovák füleknek ismerősebben csengő „magyar disznót” emelik magasra. A felvidéki magyar szemlélő, ezt látva, ha nem tartaná eleve elkeserítőnek a szlovák politikának nevezett disznóólat, legszívesebben sírva nevetve a szlovák toleranciabajnokok génekben hordozott pánszláv beidegződésén. Értsd, progresszívék úgy szeretik Kijevet, hogy inkább Budapestbe rúgnak és nem Moszkvába.
Ami mellett pedig aligha mehetünk el szó nélkül, miközben a progresszívék lakkcipőre cserélt Martens bakancsa Budapestet célozza, félúton a felvidéki magyarságot rúgja ülepen. Amiből, köszönjük szépen, de nem kérünk.
Egyrészt azért, mert senki nem szereti, ha seggbe rúgják, másfelől pedig kisebbségi léthelyzetben erre különösen érzékeny az ember. Főleg annak az országnak a polgáraként, amelyik egykor a zsidókódexeket Beneš-dekrétumokra cserélve a magyarkérdést a gyakorlatban is vagonkérdésként határozta meg.
Mondjon bárki bármit, az elmúlt harmincöt év arról győzött meg, hogy csakis az anyaországra és magunkra számíthatunk. Szép szavakból és ígéretekből, érezve, hogy van keresnivalójuk, a szlovák pártok részéről egyre többet hallhatunk.
A tapasztalatok azonban azt mutatják, a felvidéki magyarság rendszerszintű gondjaira, sérelmeire a szlovák pártok soha nem nyújtottak megoldást. Nem a gondjaink orvoslása fontos nekik, csak a szavazataink.
Magyarán, a szlovák pártokra felkapaszkodó, koncleső hiénapolitizálás helyett nemzeti politizálásra van szükség. Most van rá igazán szükség. Csak végre jól kellene csinálni!
Deme Dániel
Hajtman Gábor
