panel
2021. március 7., 13:52

Félúton

Ég és föld között lebeg az ember. A tizediken éveken át foglalkoztatott a repülés. Igazából nem is tizedik volt, hanem tizenkettedik, mert az alagsor a földfelszínre épült, s közben volt még egy vakemelet is. Ha jó felől néztem ki az ablakon, Ausztriát láttam, derengő erdőt meg szélvitorlákat, s ahogy változott a rezsim jellege az országban, egyre több kondenzcsíkot. A legszebb nyári eget is telefirkálták egymásba bogozódó ákombákomokkal a sűrűn, de némán szálldosó fapadosok.

Néha fénymadarak táncoltak a messzeségben.

Arra gondoltam, kinőnek talán a szárnyaim, s elrepülök egyszer magam is a nagy kékségen túlra. Ahogy eggyel feljebbről próbálta még az átkos végnapjaiban az egyre nyúlánkabbá csontosodó idős hölgy, akit talán tíz évvel azelőtt költöztettek be az egyszobás nyúlketrecbe a régi városban lebontásra ítélt polgári házából. Sorstársa, M. néni mesélte, aki valamivel nagyobb lakást kapott – mert még időben bejelentették hozzá az unokáját –, hogy azzal már nem tud kibékülni egy régi vágású úriasszony, ha olyan helyre lakoltatják ki, ahová még a régi bútorait sem viheti magával, mert egyszerűen nem férnek be. Se a liftbe, se a szűk vaskeretes ajtókon. És ha az ember mindenét elveszíti, amihez még kötődik, ráadásul még unokája sincsen, nem csoda, ha egyszer csak elrepül…

A bejárat előtt, fehér, vízhatlan lepedő alatt feküdt valaki. A rendőrség elkerítette a terasz egy darabkáját, erélyesen küldte el a bámészkodni óhajtókat. Csak M. néni maradhatott. Fél óra múlva nyoma sem volt, hogy történt valami végzetes.

M. néni becsengetett egy kis beszélgetésre. Egy teát elfogadott. Ahogy felemelte a csészét, a keze kissé remegett. Azt mondta, egyedül él ő is. A lánya néha meglátogatja, de neki is nehéz, egészségügyi nővér, sokat éjszakázik, a kamasz unokáját meg más dolgok érdeklik, nem egy öregasszony.

Ő is, igen, így mondta, Ő csak úgy elillant. Volt, nincs. Olyan könnyű volt, mint egy madár. A rendőrök és az orvos is csodálkoztak, hogy vérfolt sem maradt utána az aszfalton. Lehet, a lelke már elszállt, mielőtt földet ért.

Repülnék magam is. A lelkem úgyis egyre többször messze jár már, az emlékeim is kopnak, fakulnak. Vagy csak a szomorúság növekszik bennem néha akkorára, hogy már az emlékeimre sem akarok emlékezni. Ahol most élek, bentről az eget se látni, csak ablakomba hajló, őszülő-tavaszodó faágakat. Az erkélyről kihajolva, ez csak harmadik emelet (óh, milyen költői!), az éjszakai égen fényesek a csillagok, meg az ember alkotta repülő műtárgyak. Messze vannak. S nem emel fel, de nem is tart fogva semmi.

Fogynak a dolgok, amik lehorgonyoznának. És a szívemnek kedves emberek is. Álmomban gyakran repülök, ébren még nem megy. Álmomban szárnyak se kellenek, csak ellököm magam a talajtól, és megszűnik minden nehézségi erő, lassan megnőnek, közelednek a csillagok.

Egyre vakítóbb a fényük. Leírhatatlan érzés az emelkedés. A felhők érintése, a levegő lágy simogatása. Lenézve látom, fekszem az ágyamon, nem lélegzek, mégis élek. Csak elkóborolt a jobbik felem, de még nem vagyok eléggé magasan. A fény útját még nem látom, de már elér a nehézkedés.

Leírhatatlan érzés a zuhanás is a fekete, végtelen semmibe. A bukórepülés, a dugóhúzó-effektus, csak becsapódás nincs. Mielőtt elérnék a fekete semmi végtelen fenekére, mindig felébredek. A hihetetlenül nagy sebesség és a szomorúság ott vibrál a húsomban, csontjaimban a hajnali derengésben. És az érzés újra hajt, hogy repülni kellene.

Megérkezni végre.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/9. számában.

2021. március 4., 06:36

Fogytán a türelem - Megjelent a Magyar7 legújabb, 9. száma

Ismét sok érdekes témával.