Értékeink gazdái
Sokszor átélt pillanat, és mégis újra és újra megható. Losonc már bőven mögöttünk, Fülekkovácsi és Kelecsény is, hogy aztán Kurtány után, az Egres-tetőre érve kibukkanjon a füleki vár, amiből előbb a kecsesen magasba húzódó, ötszögletű Bebek-torony látszik, s csak utána mutatkozik az egész vidéket uraló, s még romjaiban is tekintélyt parancsoló, nagy történeteket megélt vár, amely ma már büszkén, rendezetten várja a múltjára – Fulkó lovag, a Bebekek, a Koháryk, avagy az itt megkoronázott kuruc király, Thököly Imre tetteire – kíváncsi látogatókat.
Már gyerekkoromban is éreztem, városunkat különlegessé teszi ez a fölénk magasodó várrom, amely akkor még leginkább csak egy kőkupacnak tűnt. Lelakatolt kapujával és rendezetlen, péróvá züllesztett környékével várta, hogy egyszer meglássák benne a gondozásra szoruló értéket. Az új világ szült is bátor ötleteket, és egy sokat dédelgetett álom életre kelt. A helyiek szívós munkájának köszönhetően a vár ma a régió legfontosabb turisztikai látványossága, ám sokkal több is annál, a ragaszkodásunk szimbóluma, egyúttal közösségi tér is.
Múltőrzésből azonban nem csak sikertörténeteink vannak, sőt, több a veszteségünk. Épített örökségünk súlyos pusztításoknak volt kitéve az évszázadok során. Amit a török nem győzött lerombolni, azt megtették a későbbi háborúk. De még annál is súlyosabb az a tudatos pusztítás, amit a 20. század pribékjei végeztek. A szép ajándék rossz gazdái úgy gondolták, jövőt rombolással kell építeni, hogy nyoma se maradjon a múltnak.
A vesztes nagy háború után a felvidéki területekre bevonuló csehszlovák légiósok nagyüzemileg semmisítették meg az addigi magyar élet lenyomatait, szoborba öntött szimbólumait, a millenáris emlékműveket, Kossuth- és Rákóczi-szobrok törtek darabokra, a rombolás áldozata lett Mária Terézia szobra, csakúgy, mint Liszt Ferencé, vagy Czuczor Gergelyé, Petőfi pozsonyi szobra épphogy megmenekült, évtizedekig darabokra szedve várta jobb sorsát, de miután újra felállították, folyamatos rongálásnak volt kitéve. A győztesek civilizálatlanságának áldozatul estek a losonci, lőcsei, körmöcbányai és kassai honvédszobrok is, ahogy a legtöbb magyar nyelvű emléktáblát is kíméletlenül összetörték.
A tudatos pusztítás 1945 után is folytatódott, igaz, akkor már nemcsak a szobrainkat, épületeinket akarták eltüntetni, hanem a teljes magyar lakosságot. A jogfosztottság évei után, a több mint négy évtizedes kommunista hatalom is megtette a magáét, amit nem győztek lerombolni, azt teljesen lerohasztották. Ezeréves múltat kellett elfeledtetni, és az újkori barbarizmus nem is volt eredménytelen.
A rendszerváltás, ahogy sok másban, e téren sem hozott áttörést, a ’90-es évek elvadult mečiari-slotai világa nem kedvezett a múltmentésnek. Évszázados rossz berögződéseket nem lehet könnyen lebontani, főleg akkor nem, ha a gyűlöletre még a politika mozgatórúgójaként működő ideológia is épül. És a rosszindulat konzerválta is a méltatlan állapotokat.
Kisebbségi létben megtanultuk, az emlékhelyeinkhez való viszonyunk identitásunk meghatározója, amelyre zsinórmértékként kell tekintenünk, hiszen a falakba zárt emlékezetet, a bennük rejlő üzenetet, sok évszázados történeteinket hitelesen kell átadni a jövő generációinak. Enélkül megmaradásunk is csak vágyálom lenne, mert gyökerek nélkül nincs se kapaszkodónk, se jövőnk. A felvidéki magyarság mindig is tudatosította, műemléki értékeink megőrzése közösségi cél, s ha szándék van, előbb-utóbb eszköz is csak kerül hozzá. Így menekült meg az enyészettől számtalan épített örökségünk. Felsorolni is nehéz lenne, hány emlékhelyünk kapott esélyt arra, hogy megmutassa múltunk egy szeletét, hogy megújulva közösségi térként működjön, gondoljunk csak a borsi kastélyra, amely évtizedekig méltatlan állapotban várta sorsát. Tegyük hozzá, Borsi és sok más hely sem mutathatná egykori pompáját, ha az elmúlt másfél évtizedben a magyar kormányzat nem tartotta volna fontosnak műemlékeink megújítását.
Az már a történet szomorúbb része, hogy a szlovák állam kevésbé érzi ez ügyben a feladatát, a déli régiókkal e téren is mostohagyerekként bánik a hatalom. Ahol pedig mégis finanszírozó, ott sem zajlik zökkenőmentesen, például Krasznahorka esetében, kínos közjátékokkal terhelt, közel másfél évtizede húzódó folyamat a vár megújítása.
Van azonban jó példa is, igaz, ezért északra kellett utazni. Tavaly nyáron a Szepességet jártuk be, és meglepetéssel láttuk, hogy számos emlékhely régi pompájában díszeleg, Késmárkon nemcsak Thököly szobra, de több emléktábla és a múzeum kiállított anyaga is hirdeti a magyar–német múltat, ahogy a lőcsei és bártfai templomban is, ahol egyébként a régi városházán frissen felújított a magyar királyi címer, avagy Podolínban, a nagyőri Mednyánszky-kastélyban, vagy épp Szepesszombatban, ahol a főtéri emlékoszlopon a szabadságharc előtt tisztelegnek, „édes magyar hazánk iránti szeretetből”. A teljes képhez azonban hozzátartozik, hogy kevés a turista, az is – kevés kivételtől eltekintve – magyar.
Furcsa felemás helyzet ez, örüljünk, hogy északon már nem csak a rombolást, a múlt emlékeinek teljes eltüntetését, vagy elvtelen átírását, átformálását látjuk, ugyanakkor délen mintha más lenne az idő járása, minden lassabban megy, nehézkesebb, körülményesebb. Sok segítséget eztán se reméljünk, az is eredmény, ha a hatalom nem akadályoz bennünket, hogy múltunk értékeit megmentsük és őrizzük.
Mi most Önöket nyári duplaszámunkkal egy utazásra hívjuk. Célunk, hogy kedvet csináljunk a hazai turizmushoz, hiszen tudjuk, azt szereti, azt tartja a magáénak az ember, amit ismer. Fedezzük fel együtt szépségeinket. Irány a Felvidék!
Megjelent a Magyar7 2026/31-32.számában.
