Erőpróbánk
Nem vagyok jogász, így nem is igazán tudom értelmezni, mit jelent ficóul, hogy megkérdőjelezni a Beneš-dekrétumokat? Ha a vasárnapi húsleves fölött felemlegetjük a család vagonokban Magyarországra kényszerített ágának a történetét, bűnt követünk el? Ha a történészek a 80 évvel ezelőtti jogfosztásról publikálnak, felelősségre vonhatók? Ha a tanárok elmondják a diákoknak a felvidéki magyarság történelmének legsötétebb, legádázabb fejezetét, a törvény előtt kell felelniük? Ha a sajtó tollára veszi a dekrétumok alapján, állami jóváhagyással zajló földkisajátításokat, törvénysértéssel vádolható?
Szerkesztőségünk október végén Bűnös, mert magyar! címmel, tematikus lapszámmal emlékezett meg közösségünk sorstragédiájáról, a jogfosztó dekrétumokról. Ha kellően gyávák lennénk, ez ma már csak szamizdatban jelenhetne meg? Szürreális kérdések, amelyekre csakis abszurd lehet a válasz!
Persze, a szürrealitás valósággá is válhat, most, hogy törvényben rögzítették a Beneš-dekrétumok megkérdőjelezésének a büntethetőségét, és hogy a félelemkeltés elég hatásos legyen, a törvényhozók féléves szabadságvesztést is mellé kanyarítottak.
De ahogy józan ésszel a háború után a németeket és magyarokat megbélyegző hatalmi torzulásokat soha nem értettük, azt is nehéz felfogni, hogy ma, egy európai demokrácia képében tetszelgő rendszerben mi kell ahhoz, hogy félmillió magyart megfélemlítésre bazírozó törvénnyel regulázzon a hatalom? A magyargyűlölet? A Fico semmit nem változott? Ezek ugyan jól értelmezhető magyarázatok, de balgaság lenne elhinni, hogy ennyire egyszerű a képlet. A permanens koalíciós válságban Ficónak erőt kellett mutatnia, és a széljobb eszementségeire rá kellett licitálnia, hiszen ott a legnagyobb a tülekedés, ütős dolog kellett, nehogy felhízzanak. Az meg a bónusz, ha a magyarok számlájára teheti. Ez a történet látható része.
A látszatra Peter Pellegrini sem adott, korábbi ígéretét, hogy felülbírálják a dekrétumok alapján zajló földelkobzásokat, megtagadta, és jó öleb módjára zöld utat adott a törvénynek. Tanácsadója, Forró Krisztián viszont gondolkodás nélkül lemondott. A felvidéki magyar közélet nem dúskál a felelősségvállalás példáiban, döntése ezért is megsüvegelendő.
Öreg közhely, hogy minden rosszban van valami jó, miért épp most ne lenne igaz? A múltunkat és a szólásszabadságot semmibe vevő paragrafizált gonoszság ugyan a megfélemlítésre és elhallgattatásra alapoz, de erkölcsi vétek és politikai önfeladás lenne nem élni a lehetőséggel. És Gubík László remekül élt is vele. Számtalan interjút adott, amivel nemcsak politikai érzéke és jó kommunikációs készsége, de az is esélyt kapott, hogy a többségiekhez eljusson a magyar álláspont ebben az agyonhallgatott kérdésben, mert biztosak lehetünk benne, még a szlovák értelmiségiek nagyrésze sem tudja, mi volt a magyar sors a jogfosztás éveiben és mit jelent ma a földek konfiskálása.
Mégis, még saját választói köréből is érte bírálat a pártelnököt, amiért az ellenzék decemberi tüntetésén is részt vett. Zsákutcás gondolkodás ezt a konzervatív-liberális törésvonalban látni, ez most magyar ügy, amit magunknak, magunkért, önbecsülésünkért kell megvívni! Ezt helyettünk senki, így Magyarország sem teheti meg.
A folytatás nem lesz egyszerű, a párt jogorvoslatért kész nemzetközi színtérre vinni az ügyet, és polgári engedetlenség alkalmazását is jelezte. Ez egy erőpróba is lesz. 2010-ben az állampolgársági törvénynél nem mutattunk erőt, mert vajon mit tudott volna tenni a hatalom, ha sokezren felveszik a magyar állampolgárságot? Az öt embert lehet vegzálni, sokezret nem igazsága azóta sem változott. Minden kezdeményezés csak akkor lehet eredményes, ha a felvidéki magyarság megérti a helyzetét, és akarati közösségként áll az érdekképviselet mögött. Gyermekeink jövője és nagyszüleink emléke is ezt kívánná.
