2020. július 18., 09:00

Erkölcs és politika

Márciustól már három plagizáló politikusunk lepleződött le, akik kisebb-nagyobb mértékben „lopták az anyagot“ a diplomamunkájukhoz. Egytől-egyig azokhoz tartoznak, akiknek választási igéreteik között ott volt a korrupció megszüntetése, az igazmondás, az erkölcsös magatartás, a szociális érzékenység, stb.

Boris Kollár plágium
Fotó: TASR

A kormányfő néhánytagú pártja a  "Merészen, őszintén és az emberekért“ szlogennel inította 2020-as választási programját. Ebből gyorsan már a harmadát teljesítette is: merészen eltitkolta, hogy diplomamunkáját két könyv átmásolásával hozta  össze. Várható, hogy a második harmad is teljesül nemsokára: őszintén bevallja, hogy lopta az anyagot. A harmadik harmad – látva az előző kettőtt – szinte ezután teljesíthetetlen: értem (emberekért) ne plagizáljon senki!

Sokan állítják, hogy a politikusok korrumpáltak, korrumpálnak, tisztességtelenek, stb. Van ebben részigazság – „akinek nem inge ne vegye magára“. Fel kell tenni akkor a kérdést, hogy az ilyen ember miért megy politikusnak? Ha gondja van az erkölcsös magatartással vagy netán több az önbizalma mint az esze, akkor már politikusnak is jó lesz? Vagy ez egy természetes kontraszelekció?

A Wikipédia szerint: „Az erkölcs fogalma alatt egy adott társadalom által régebbi tapasztalatok alapján összegyűjtött és helyesnek ítélt viselkedési szabályok összességét értjük. A jogon kívül a  legerősebb normafajta.  Az erkölcs szabályai a társadalmi normák egyik típusát jelentik. Más megfogalmazás szerint az erkölcs azon elvek összessége, amelyek a helyes és helytelen, a társadalmi jó és rossz megkülönböztetését segítik a cselekvés szintjén.“

Valószínű, hogy a kiemelt pár szóval van a baj. Harminc év alatt számtalanszor megtapasztalhattuk, hogy ami jogos (törvényes) az még nem biztos, hogy  erkölcsös is.

Különösképpen igaz ez a politikusokra, akiktől természetesen elvárható volna az erényesség és az alapvető társadalmilag elfogadott erkölcsök és a lelkiismeret szerinti magatartás.

Max Weber így ír 1919-ben: „...Aki politikára adja a fejét, az diabolikus erőkkel szerződik, melyek ott leselkednek minden erőszakosságban...“

A mostani eset nem egyedi, voltak ettől nagyobb politikai amoralitások is .

Hack Péter jogász-professzor ezt írta 2002-ben: „...a hatalomgyakorlás által érintettek bizonyos elvárásokat fogalmazzanak meg a hatalom gyakorlóival szemben. Ezek az elvárások jelentik azt a mércét, amelynek alapján megítélhető, hogy a hatalom gyakorlói, a politikusok jól végzik-e dolgukat, vagy sem.“

Most már csak a mérce lenne a kérdés? Ugyan már! Azok között, akiken a (politikai) hatalmat gyakorolják, ugyanúgy vannak erkölcstelen és etikátlan emberek, akik akár még serkenthetik is a politikusokat az efféle cselekedetekre. Tehát a mércét nem nagyon lehet tartósan emberi tevékenységből levezetni. Az ember egy gyarló lény, a hatalom megszerzése érdekében sok minden gazságra képes.

Nem marad más, mint a transzcendens világ felé fordulni? Ott keresni a megoldást, amit végül úgy is emberek fognak végrehajtani és így hatékonysága eleve megkérdőjelezhető?

Hack erről így vélekedik: „...Az alkalmazandó mércét illetően azonban nincsen általános egyetértés. A sokféle nézet közül a továbbiakban két ellentétes pólust vizsgálunk meg. Az egyik nézet szerint a kormányzati munkával, a politikusok tevékenységével szemben alkalmazható egyetlen helyes mérce a Tízparancsolat, vagyis a politikusok tevékenysége akkor elfogadható, ha maradéktalanul megfelel a Biblia követelményeinek. Ez a nézet nem csupán a középkori katolikus állameszményben jelent meg, hanem a protestáns szellemi áramlatokban, a modern korban is vannak képviselői...

Ezen felfogással szemben Pál apostolnak a Korinthosziakhoz írott első levelében azt olvassuk: „Azt írtam néktek ama levelemben, hogy paráznákkal ne társalkodjatok. De nem általában e világ paráznáival, vagy csalóival, vagy ragadozóival, vagy bálványimádóival; mert hiszen így ki kellene e világból mennetek. Most azért azt írom néktek, hogy ne társalkodjatok azzal, ha valaki atyafi létére parázna, vagy csaló, vagy bálványimádó, vagy szidalmazó, vagy részeges vagy ragadozó. Az ilyennel még együtt se egyetek. Mert mi közöm ahhoz, hogy a kívülvalókról is ítéletet tegyek? Avagy ti nem a belüllévők fölött tesztek-e ítéletet? A kívülvalókat pedig majd az Isten ítéli meg.” (1Kor 5:9–13)

Ezekből az igékből megállapítható, hogy a Biblia nem alkalmaz azonos mércét az egyház és a világ számára. Míg az egyház számára az isteni törvény maradéktalan betartása a mérce, a világ éppen azért különbözik az egyháztól, mert ennek a mércének nem tud megfelelni...“

Végülis nem marad más, mint a lelkiismeretünkre hagyatkozni, mert a génjeinkbe van kitörölhetetlenül beírva: „A lelkiismeret törvényét nevezhetjük morális követelménynek is. Ezen morális követelmény különbséget tesz helyes és helytelen, jó és rossz között függetlenül attól, hogy az állam törvényei az adott kérdésben hogyan foglalnak állást.“ (Hack.P).

Eklatáns példája a politikai amoralitásnak, hogy a professzor úr szavaival szöges ellentétben politikai pártjának vezetése vezényelte le a magyarországi privatizációt. Erre majdnem ráment az ország. 

Visszatérve eme cikk bevezetőjére láthatjuk, hogy semmi új a nap alatt. 

Ha pedig sehogyan sem sikerülne politikusainkat jobb belátásra bírni, gróf Széchenyi István  kínálja a megoldást: „Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt megérdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi! De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba. Akkor a nemzet aljas vagy műveletlen!”

Gróf Széchenyi István – akit a „legnagyobb magyarnak“ tartanak, így vélekedett: „ Nincs nagyobb bűn, mint másokat vezetni, másoknak parancsolni, másokon uralkodni akarni - ahhoz való tulajdon és talentum nélkül.“

Kedves politikusaink! Ehhez tartsátok magatokat!

Megosztás
Címkék