2022. június 4., 13:01

Emlékezés és emlékeztetés

Juhász Gyula Trianon című versének kezdő sorai adják meg a mai nap lényegét. Az emlékezést és az emlékeztetést. Mert mindkettőre szükség van, úgy is fogalmazhatunk, hogy kéz a kézben járnak.

trianon emlékmű
Fotó: Tóth Dávid/erdély.ma

Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.

Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.

Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.

Emlékezni? Vajon az újkori világ szóhasználatával élve kérdezhetnénk: divatos, trendi ez még?

Hiszen ez a múlt, történt, ami megtörtént, felejtsük el, nem kell a múltba visszanyúlni, el kell fogadni. Ugye ismerős kifejezések? Hányan és hányan mondják ezt manapság, talán épp a környezetünkben is. Egy letűnt kor eseményére gondolnak, egy poros szerződésre, valamilyen múltbeli történés büntetésére. Volt és kész.

De mi, akik most itt összejöttünk és a mai nap számos helyszínen a Csallóközben, a Felvidéken, a Kárpát-medencében és szerte a nagyvilágban, ahol magyar él, tudjuk, mit jelent június 4. Tudjuk, mire emlékezünk, és mire szeretnénk emlékeztetni.

1920 pünkösdjén szomorú napok vártak a Kárpát-medence magyarságára. Az első  világháború értelmetlen pusztítása után a hajdan európai nagyhatalomnak számító Osztrák-Magyar Monarchia sorsáról már döntöttek az antanthatalmak. Örök időre megroppantották a nevében és erejében addig egységesnek tűnő Monarchiát, mely ennek következtében úgynevezett „utódállamokra” esett szét.

Ez a szomorú tavasz Magyarország sorsát is megbélyegezte immár százkét esztendeje abban a bizonyos trianoni palotában.

Trianonról lehet hallgatni, mint ahogy sok éven át tették az iskolában a szocializmus évtizedeiben, lehet fájó szívvel keseregni, lehet emelkedett lélekkel emlékezni, de a tények nem feledhetők. 1920. június 4-én súlyos sebeket kapott a Kárpát-medence magyarsága. A lélek megroppant, de az ember dolgozott, és nem adta fel. Ennek bizonyítéka, hogy a trianoni döntés után 102 évvel is itt vagyunk, itt élünk szülőföldünkön. Köszönet érte az ük-, déd-, nagyszülőknek és szülőknek.

Ránk is ehhez hasonló és még komolyabb feladat vár. Az emlékeztetés és a láng továbbadása.

Mert hiába küzdöttek eleink és dolgoztak szorgalmasan, védték meg nemzetiségüket, anyanyelvüket és bátran kiálltak mellette, ha mi kései utódaik lemondunk róla. Mit ér a verejték, ha eladjuk földjeinket, házainkat és gyermekeinket nem az édes anyanyelvre oktatjuk?

Az emlékeztetés ezért is fontos, hogy belső lelkiismeretünk megszólaljon és azt ébren tartsuk. Mert nem lehet feledni a megtörtént országcsonkítást, a nemzetünk ellen elkövetett bűnöket, de a jövőbe vetett bizalommal kell keresni azon személyeket, akik egy értéket vallanak.

Akiknek fontos a magyarság megmaradása szülőföldjén, akik tenni és dolgozni akarnak közösségünkért, akik felvállalják ügyes-bajos dolgainkat. Mert szükségünk van egymásra. Ugye ismerősen cseng a Wass Albertitó származó idézet: Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség!

Amíg ezt nem tudatosítjuk, addig a hatalom kénye-kedvére tehet velünk bármit. De, ha erősek leszünk, akkor megálljt parancsolhatunk az asszimilációnak, a beolvadásnak. Mindez viszont hit nélkül nem megy!    

Magyar! te most árva, elhagyott, veszendő,
Minden nemzetek közt lenn a földön fekvő,
Magyar legyen hited s tied a jövendő

– fogalmazta meg Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna a Magyar Hiszekegyben.

A hit erőt ad, a hit éltet, a hit megtart. Őseink, bár nagy fájdalom érte Őket, mégis Istenhez fohászkodtak és az ima a megmaradáshoz segítette Őket. Hiszen Itt vagyunk!

Arra kérem Önöket, hogy június 4. szóljon mindig erről a két fontos tényezőről: az emlékezésről és az emlékeztetésről.

A fájdalom a szívünkben ég, de gondoljunk gyermekeinkre, gondoljunk a közösségünkre. Nekünk itt még dolgunk van. Mindenkinek a saját portáján, a saját településén. 

Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

– írta Vörösmarthy Mihály a Szózatban.

Megosztás
Címkék