2020. december 24., 12:46

Csodavárók és örömhozók

Van érzés, amely évek, évtizedek alatt sem tud kikopni az ember emlékezetéből. Sem elhagyni, sem elfelejteni nem lehet, visszahozni sem. A múlt idő nem koptatja meg, csak még varázslatosabbá teszi.

Vártuk mi is, de mint a legtöbb gyerek, tartottunk is tőle, mert egyszerre volt izgalmas és félelmetes. A titok, amit megérteni nem, csak megélni lehet. Egy évben csupán egyetlenegyszer…

Paplan alól lestük az üvegajtón átszűrődő fényeket, az elnyúlt árnyékokból kirajzolódó mozdulatokat, a suttogó hangfoszlányokat, amik olyan ismerősek voltak.

De a gyanúnknak még a gondolatát is elhessegettük. Különben is megjegyeztük a mondatot, a csoda csak akkor érkezik, amikor senki sem látja. Láthatatlanul behussan, majd ugyanolyan észrevétlenül el is illan. Csak a másnap reggelének színes szalagokkal átkötött meglepetései, a gömbdíszbe öltöztetett karácsonyfa meg a boldogság marad utána. 

Nehéz lenne már megmondani, az évek múlásával meddig hittük a csodát, s mikor vált karácsony titka a szeretet titkává.

Mert nem az emlékek koptak meg, nem is az ünnepi fények halványodtak el, csak a születés ajándéka vált valósággá, és mi csodavárókból örömhozók lettünk. Már mi fürkésztük gyermekeink arcát, hogy felfedezték-e a megfoghatatlant, látják-e a csodát? 

Régi hangulatokat, elfeledett ízeket, családi meséket próbálunk megidézni, hogy átérezzék az ünnep szentségét,

s ahogy azt mi is kaptuk, továbbadni a szülők, nagyszülők örökségét. A terített asztal hosszú, csak a terítékek száma fogyatkozik az évek múlásával. Mert a születés ünnepének áhítatában már a veszteségeink is benne vannak. De ilyenkor talán ez is elviselhetőbb, az együttlét öröme képes legyőzni a szomorúságot is. Nincs nagyobb ajándék annál, mint amikor az égtáj három irányából érkezve együtt várjuk a csodát, együtt éljük meg karácsony szépségét.

Most azonban minden más lesz, ez is. Az idén szétszórva ér bennünket az ünnep, a közelt is határ választja el, és a távol még távolabb van, mint máskor.

Ahogy annyian, mi is félve a rossztól, s egymást féltve, elfogadva a szigort és a különlétet biztonságnak képzelve üljük meg az ünnepet, befelé fordulva, külön-külön. A csend a szokásosnál is mélyebb, a távolság fájó lesz.

A legtöbbeknél az aggodalom, a féltés és a kétség árnyékolja be az ünnep meghittségét.

Pedig hónapok óta másra sem vágyunk, mint hogy a dolgok végre kisimuljanak, a káosz renddé alakuljon, a sok bizonytalanság szertefoszoljon, és a bennünk lévő félelem végre megnyugvásban oldódjon fel. Ezért száll a sóhaj, ezért szól az ima. A világon mindenhol.

A valóban fontos dolgok csendben történnek, szólt egy éve az éjféli mise üzenete. Megható az emlék. A hideg éjszaka sem tartja vissza a hitet vallókat, s ugyan maroknyian vannak a többség tengerében, de a kisded születésének éjjelén teljesen megtöltik a templomukat, kissé szűknek is bizonyul Szent Miklós szentélye, s még így is, a hitetlenkedőnek is jut hely, akit az anyai büszkeség visz be. S bent megszületik a csoda. Az ima és az énekek hatására megtelik az ember szíve melegséggel, s az oly sokat hallott megnyugvás, bizonyosság és áhítat kap tartalmat. Ezt az érzést kellene megtalálni most is az ünnepben.

A készülődésben visszacsengnek a barát megrovó szavai, aki szerint félünk a hit megélésétől, alibista módon keressük a kifogásokat a könnyebb úthoz.

Papi meggyőződésével mondja, a hit viszonylatában nem a miérttel kezdődő kérdések a fontosak, hanem ahogy élünk, és ugyan tenni már megtanultunk, de lenni még nem tudunk. Ezt kéne megtanulnunk.

Meg persze annyi minden mást is. Értékelni az időt, amit szeretteinkkel tölthetünk, becsülni a barátságot, s nem lebecsülni az ellenünk tevőket. Örülni a kis dolgoknak, de a kihívásoktól sem félni. Megpróbálni még a legnehezebb pillanatokból is kihozni a jót. Szükség is lesz az elszántságra, hisz nehéz hónapokat hagy most maga mögött a világ, és a folytatás sem lesz könnyű. S mégis, békés derűvel és a remény erejével várjuk a holnapot, az új esztendőt.

Megjelent a Magyar7 2020/52. számában.