Bársonyos félmúlt
November 17-e korszakhatárt jelez, ennek dacára kevesek emlékezetében él történelemformáló napként: pedig az 1989-es „annus mirabilis”, a kelet-európai dominók ledőlésének csodálatos éve, harminc év távolából már-már történelem. Utólag persze azt is látjuk, 1989 novembere nem katarzist hozott, hanem gyorsan elenyészett illúziókat.
Szlovákiában a szabadság első mámora hamar elmúlt, átadta helyét a nemzeti önrendelkezés követelésének, az addig mesterségesen visszafojtott nacionalista indulatoknak.
November 17-e piros betűs nap ugyan, de a szlovák nemzet sokkal inkább magáénak érzi január 1-ét, az önálló államiság évfordulóját, mint a bársonyos forradalom emléknapját.
A novemberi napok idealizmusa nem állta ki a gyakorlati politika próbáját. A forradalom vágóképein feltűnő arcok többsége néhány hónap, legfeljebb néhány év alatt eltűnt a politika színpadáról, helyükre már nem idealisták léptek.
A kelet-európai rendszerváltások, a társadalmak lélektanának tanúsága szerint, sajátos illúzióvesztések történetei. Különböző kottákra írva, más-más díszletben, de a csalódás gyökere a régióban mégis közös.
Illúziónak bizonyult a gyors felzárkózás a kontinens boldogabbik feléhez, a vasfüggönyön túli, irigyelt Nyugat-Európához.
Igaz ugyan, mára a régió legtöbb országa szerves része az európai integrációnak, de a Konrad Adenauer és de Gaulle történelmi kézfogása nyomán felserdült Unió a szemünk láttára recseg-ropog a gazdasági és politikai érdekellentétektől. Évtizedek óta vitathatatlan tény a többsebességes Európa, csakhogy az ezredfordulótól eltérően, napjainkban a centrum és a periféria határai az Unión belül húzódnak.
November 17-ére emlékezve ellentmondásos helyzetben van a felvidéki magyarság.
A Trianon óta kanyargó kisebbségi lét útvesztőiben az ideszakadt magyarságnak kevés pozitív élménye kötődik a csehek és szlovákok közös történelméhez. A bársonyos forradalom ilyen lehetne.
Azok a napok azt a reményt hordozták, hogy a kommunista pártállamot lebontva a szlovákiai magyarság annyi hányattatás után valódi hazára lelhet egy polgári elven szerveződő szabad és demokratikus Csehszlovákiában. A felvidéki értelmiségi a maga koncentrikus körében éli meg a csalódását, nem az expresszvonat sebességével robogó boldogabb Európára tekint, hanem a szeme előtt az ajtófélfán idestova huszonhét rovást megért szlovák nemzetállamra.
Csekély vigasz, hogy a többségi társadalomhoz hasonlóan a szlovákiai magyarok nagyobb részét is kollektív emlékezetvesztés sújtja a bársonyos forradalom napjaival kapcsolatban.
1989 Kelet-Közép-Európa éve volt, azé a szanaszét rojtosodott régióé, amelyet az elmúlt évszázadokban folyamatosan a felzárkózás, az utolérés vágya fűtött, s ezenközben csak ritkán ismerhetett önmagára. Különös régiója ez az öreg kontinensnek, távolabbról szemlélve gyakran érthetetlen, ám annál valódibb konfliktusokkal.
A régió a szovjet érdekszférából kiszabadulva tejfogú nemzetállamok egész sorát szülte meg, igazolva történelmi fáziskésését a kontinens nyugati feléhez képest, amely dezintegráció helyett éppen az egyesülés útját járta.
A térség előtt napjainkban nagy lehetőség kínálkozik, hogy az érdekellentétek által megosztott Európában, felismerve közös érdekeit, összefogjon, s a fáradtság jeleit mutató integráció motorjává váljon. A bársonyos félmúlt, a kelet-európai rendszerváltozások történelmi íve így volna teljes, talán az elveszített illúziókból is visszanyernénk valamennyit.
