Az igazság többnyire kiderül, de van úgy, hogy nem
A tévében szakértők vitatkoznak a történelmi bűnökről, hatósági visszaélésekről, arról, hogy az eltussolt igazság előbb-utóbb kiderül. Rendkívül izgalmas téma, nem csak nekünk, a mai 60, 70 vagy 80 éveseknek, akik Közép-Európában megértünk (és túléltünk) egy olyan társadalomváltó fordulatot, amely a kommunista despotizmusból a liberális demokráciába váltott át szinte egyetlen nap alatt.
Egyszer minden titok kiderül, mondja az egyik vitázó. Látszik, hogy komolyan gondolja, de azért megtoldja egy humoros példával is. Az idősebb Dumas erre a törvényszerűségre alapozta két világhírű regényének, a Monte Cristo grófjának és A három testőrnek nagy hatású leleplező jeleneteit. Villefort államügyész még csecsemő korában elásott törvénytelen (ezért nem vállalható) fia évtizedekkel később (Edmond Dantes közreműködésével) megjelenik a bíróságon, és az igazságosztó apa (főügyész) szemébe mondja a leleplező gyalázatot: Itt vagyok!
A humor érezhetőn élénkíti a beszélgetés hangulatát. Közép-európai értelmiség szempontjait halljuk, háttérben a közelmúlt súlyos, máig ki nem mondott bűneivel.
A felemás hangulatban Dumas egy másik leleplező jelenete is elhangzik a Három testőrből. A kurtizán Milady vállára tetovált megbélyegző liliomot arisztokrata férje csak évek múltán fedezi fel, és ebbe a megkésett felfedezésbe belerokkan. A felhozott példák találóak, szimbólumai az elrejtett, de kiderült igazságnak. Mégis úgy érzem, hogy amióta a katyńi mészárlás, az európai történelem egyik rettenetes bűnténye kiderült, talán mégsem Alexandre Dumas regényeiben kellene keresni (és megtalálni) a megfelelő példákat.
No, igen. Ahogy Katyń is, előbb-utóbb minden eltussolt szörnyűség kiderül, szövi tovább a témát a hadtörténész. Ötvenévnyi hamisítás után végre megtudtuk, kik követték el. Ez igaz, villan át az agyamon, valamit mindig megtudunk. Valamit. Ez azonban csak annyit jelent, hogy időről időre valami szörnyűség megtörténik, ami később kiderül (lásd az orosz és a magyar kisebbség fokozódó vegzálását Ukrajnában), majd a felfedezés és kimondás katarzisában tudomást szerzünk a történtekről. És ez a „trend” úgy tűnik, végeérhetetlenül folytatódik a világban. Innen már csak fél szívvel követem a téma alakulását, mert gondolatban már a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben bolyongok.
Nyár végi utcán ballagok, s a Kálvária dóm felől közeledik valaki a járdán, akit már messziről fel kellett volna ismernem. Fel is ismertem, de valahogy mégsem. Botorkálva közeledik, bár szemre még fiatal. Aztán belém nyilall: ő lenne az? Csoszogva halad, a langymeleg délutánban hideg veríték gyöngyözik sápadt arcán. Szépen felöltözve botorkál a városközpont felé. Externistákként érettségiztünk még ´68-ban. Felvillanó képek a múltból: matekórán Bandi kijavítja a tanárt, és a Vajda–Fürst-féle német tankönyvből hosszú passzusokat idéz emlékezetből – németül. Talán csak azért nem angolul, mert bár a háború után a német nemzetről azt tanultuk, hogy Hitler népe, a hatvanas, hetvenes években mégis az angol nyelv tanulása volt a kevésbé „trendi”.
Tudtam róla, hogy ´68-ban kalandos módon, folyókat átúszva sikerült Nyugatra szöknie. Ausztráliában, később az Amerikai Egyesült Államokban élt közel egy évtizedig, majd hallottam, hogy váratlanul hazatért (ezt a lépését akkor sokáig nem értettem – bár az utóbbi évek tapasztalatai szerint talán már igen), és hamarosan elterjedt róla, hogy idegbeteg. Konkrétan paranoiás skizofrén, és az előzékeny szocialista gyógyítás értelmében elektrosokkos terápiában részesítették. Úgyhogy a terápia hatásának köszönhetően mostanra, ahogy a Kálvária felől megroppant tartásban, csoszogva közeledett, alakján a rávetülő államrendőrség sötét árnyékát láttam közeledni.
1989-ben a Reflex című „forradalmi” újság szerkesztőjeként bejártam a háromemeletes kockaépület, a volt „sakálodú” legbelsejét (mert az első napokban még ezt is lehetett). Szemtől szemben állhattam a Fősakállal, és kérdéseket tettem fel neki (mert az első napokban még ezt is lehetett). A Fősakált azóta ismerem. Azóta közel negyven év elmúlt, mostanában gyakran látom őt, jól szituált polgárként, tömött aktatáskával siet át a városon, nyilván társadalmilag roppant fontos teendőit intézve. Az odaadó szorgalom lendületében látva mi mást tehetnék: Krisztussal szólva, ahogy ő szólt egykor a kurtizánhoz, halkan magam elé mormolom: „Menj, és többé ne vétkezz!” Bár időnként Edmond Dantés acélpálcás igazságtevése óhatatlanul eszembe jut.
