Az „elszigetelt” sziget
A magyar nemzet történelme nemcsak képletesen, a valóságban is olyan, mint a hullámvasút: egyszer fent, egyszer lent. Néhány évtizedes, húsz-harmincéves lassú felívelések után tragikus gyorsaságú zuhanások követik egymást. A reformkor (amelyet kereken kétszáz évvel ezelőttre dátumoznak a történészek) nemzetkovácsoló és -építő két évtizede után jött a forradalmat és szabaságharcot követő kivéreztetés, a Bach-korszak sokkja. A kiegyezés utáni új felvirágzást pedig az első világháborút számunkra tragikus végkifejletű trianoni gyalázatos országdarabolás zárja le.
A Horthy-korszak kemény mantinelek közé szorított, a Bethlen-kormány által kezdődött új országépítésre az újabb trauma, a kérészéletű, néhány évet megélt revízióra a második világháborús vereség tett pontot. Majd jött a „legvidámabb barakk”-korszak hosszúra nyúlt, a nemzettudatban talán a legrombolóbb, a legtöbb kárt okozó négy és fél évtizede, amely a huszonegyedik század elején sem bírt véget érni. Árnyai most is ránk vetülnek, és viharfelhőkkel fenyegetnek. Erre erősít rá a nyugati típusú liberalizmus látványos agóniájának egyre vadabb rugdalózása. Az újabb sátáni emberkísérlet szörnyei itt toporognak az ajtónk előtt, patáik itt döngenek a ház oldalán. Bármekkora kerítés, a kertbe már benyomultak.
Pedig napjainkban éppen egy felívelésnek lehetünk a tanúi (és erőnk szerint a formálói), amelyet a megkésett rendszerváltás után indított el a polgári kormány. Ennek tizenöt éve. Van-e még öt, tíz, húsz évünk, s ha igen, mi következik utána? Orbán Viktor miniszterelnök sejtelmesen 2030-at jelölte meg történelmi fordulópontnak a világban, sokan azóta is találgatják, miért éppen ezt az évet emlegette.
Találgatás helyett próbáljuk értelmezni a mostani állapotaink veszélyeit és reményeit. A remény egyértelmű, és a sikerben, mint a futballban, mindenki osztozni szeretne. Ha nyer a csapat, „mi” nyertünk, ha veszít, „ők” veszítettek. Pedig közösen szurkolunk. A veszélyek boncolgatása már keményebb dió, és itt sokszor falakba ütközünk. A két-három generáció tudatát mérgező szocialista agymosás olyan tehertétel, amelyet nehéz levetni. Lezárni sem könnyű, hiszen a haszonélvezői és azok gyermekei, unokái nem szívesen adják fel pozícióikat.
A rendszerváltás mindig fájdalmas, csak az a kérdés, mekkora réteg érzi magát vesztesnek, és a tömegével elcsábított fiatalok – hiszen a fiatalság mindig lázadó – mikor ismerik fel, hogy olyan értékeket próbálnak követni, amelyek mérgezik és bomlasztják a társadalmat. Ráadásul megbuktak. Nem szabadna abba a hibába esni, aminek a csapdájába a Nyugat szügyig beleragadt: a hatvannyolcas diáklázadások, a reformszocializmus hazug eszméi úgy ráégtek a bőrére, hogy képtelen szabadulni tőle. Az erre ráerősítő woke, a régi értékeket tagadó, az európai fehér ember hamis bűntudatát pátyolgató és mindenféle egyéb eszement „kultúrák” vonzásából csak úgy lehet kiszabadulni, ha bátran nézünk a tükörbe, még ha riasztó felismerés is az eltorzult arcot látni, amely ránk visszanéz.
Augusztus huszadika, a magyar állam „születésnapja” mindig jó alkalom a kishazában és az elcsatolt területeken élő magyarságnak az elgondolkodásra: hová jutottunk, és merre kéne haladni. Hogyan kéne elkerülni a csapdákat, amelyeket a ránk fenekedő „barátok” állítgatnak szorgalmasan, a minket kirabolni akaró és vazallusi sorba taszítani szándékozó, erőszakos „hittérítők” próbálnak a lábunk elé rakni.
Homérosz óta tudjuk, milyen csábosak tudnak lenni a szirének, pláne, ha nem ígérnek semmit, csak édes bosszút, felfordulást, leszámolást. Vélt vereségükért, ki tudja, milyen elfojtott vágyaik kielégületlensége miatt. Árulásaikat kompenzálandó. Ezeknek csak a rövidlátók hisznek, akik nem látják az összefüggéseket, és a történelem számukra legfeljebb egy rosszul megírt sci-fi vagy fantasy vélt izgalma vagy unalma.
Kétségtelen, hogy a bomlasztók számára hasznos téma a magyarság elszigeteltségével példálózni. Márpedig az elmúlt napokban, hónapokban csattanós válaszokat kaptak. A szigetek néha stabilabbak, mint a töredező kontinensek. Ezeket a válaszokat a valóság adja. A valóság pedig nem tegnap kezdődött, és nem is kétszáz éve. Szent királyunk óta faggatjuk Európát, hogyan tudnánk békében élni együtt. Hiszen hatalmas áldozatot hoztunk ezer éve, amit sokszor megismételtünk. Theodor Roosevelt mondta száztizenöt éve: Magyarország meggátolta a barbarizmus terjedését, megvédte a civilizált világ biztonságát, és ezért az egész civilizáció adósa a magyarságnak. A „magyar szigetnek” most is ez a szerep jutott. Az önsanyargatás helyett a legegyszerűbb lenne azt mondani: ideje benyújtani a számlát. De egyszer talán annak is eljön az ideje.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2025/33. számában.
