Az élet íze
A következő néhány sor egy jellegzetes impresszió. Igazából semmiről sem szól, vagy ha úgy tetszik, mindenről. Egy olyan szerelvény utasairól és utasainak szól, akik együtt vannak egy vonaton, amely kedvezményes áron halad, ismert vagy ismeretlen célja felé, reggeltől estig, aztán pedig kora hajnaltól az éjszakáig, vagy talán az ébredésig.
Az oroszlángyors vonalán számos életvonal keresztezi egymást. Ismeretlen arcok, ismerős történetek, a közösségbe tartozás érzése nélkül, de az egy halmazba tartozás valóságával. Az, ami közös, a biztonság és a boldogság vágya, a többi pedig más, megosztott. Mégis egy ugyanazon csoport, egy bizonyos szempontból homogén entitás tagjai foglalnak helyet az elnyűtt üléseken, amelyek mintha jelképei lennének annak, hogy van egy pillanat, amikor ki kell szállni a vonatból, ami már nem oda visz, ahová remélték.
Hajnali öt óra, még nem az igazi „közép-európai” tél pillanata, de már egy igazi naphiányos novemberi reggel. Egy ránézésre fekete-afrikai fiatal, amerikai számlákat dagasztó, de Európában működtetett elektromos rollerét átölelve, összeragadt szempillákkal pislogva néz a csallóközi hajnalba. Majd a régió központjának tekinthető város pályaudvarán leszáll a transznacionális cég által állami támogatásból működtetett, a szomszédos országból leselejtezetten vásárolt szerelvényből, hogy elsurranjon napi műszakját teljesíteni egy üzembe, amelynek részvényesei ki tudja a világ melyik részén várják osztalékjaikat.
Délelőtt kilenc. Az illegális bevándorlást ostorozó kormány jóváhagyással a világ csaknem másik feléről érkezett szikh vendégmunkások csapata ugyanezen a járaton bőszen taglal valamit az államalkotó nemzet számára éppoly érthetetlen nyelven, mint a régió őslakos nemzetének „jó reggelje”, aztán leszáll és indiai influenszerek kínai „közösségi” platformon közzétett nehezen értelmezhető közléseit figyelve indul valahová, hogy ITT keresse meg a saját és családja napi betevőjét.
Délután négy óra. A pályaudvar várócsarnokában helyi, de mégis sehová sem tartozó hajléktalanok mellett, márkás bőrönddel keze ügyében néhány távol keleti lány várja a vonatot, amely csatlakozás lehet a fővárosban ahhoz, ahogyan pénzt lehet keresni ismeretlenek mosolyát viszonozva egy jól ismert iparág segítségével. Az élet szép és főként globális, a tarifák viszont helyiek.
Este hét óra. Már csak a „prolik” szállingóznak a hazautat keresve. Köztük két hatvanas oroszul beszélő ukrán asszonyság határozza meg a hazaút pillanatnyi életérzését. Csak a már a nyugdíjközeli, de azt soha nem meg nem érő nemzedék érti szavaikat. Aggódásukat és félelmeiket az otthonmaradtakért, a máért, a holnapért, azért, hogy unokáiknak másutt lehet e jobb, ha már otthon erre nem jutott esély.
Este kilenc. Már mindenki leszállt a vonatról. Azok is, akik hazaérve sem érzik azt, hogy otthon lennének, mégis hazaballagnak. Az otthon ugyanis ott van, ahol azt szeretné(n)k, ahol elhiszik, hogy jó lehet a holnap. Ehhez viszont nem elég a holnapban maguk sem bízó hitetlenek szépen megfogalmazott ígérete, hanem azok példája kell, akik egy hétfő reggel maguk is érezni akarják az élet ízét.
