Az a láthatatlan köldökzsinór
Az állampolgársági törvény újabb módosítási javaslata számunkra ismét kedvezőtlen, és indulatokat gerjeszt. A felvidéki magyarok többsége joggal van felháborodva, mert továbbra sem változik a hátrányos helyzetünk. Sajnos, néhányan még a magyar oldalon is kétségbe vonják a kettős állampolgársághoz fűződő jogunkat.
A „milyen előnyöm származik belőle” szemlélet betört a Felvidékre is. Egyesek szerint a magyar állampolgárságra nincs szükségük az otthonukban „jólétben és jogbiztonságban” élő szlovákiai magyaroknak, akik közül sokan már szlovák pártokra szavaznak, és nem kötődnek olyan erősen az anyaországhoz, mint az erdélyiek. Rájuk a magyar kormánypártoknak is nagyobb szükségük van, képesek lehetnek a szavazataikkal befolyásolni a magyarországi választásokat.
Ez persze képtelenség, mert a sors egyformán elbánt mindkét elszakított magyar nemzetrésszel. Sőt, amíg a 16. században, az ország három részre szakadását követően, igaz, török függésben létrejött a korlátozott államisággal rendelkező Erdélyi Fejedelemség, addig a Felvidék az erőszakos szétszakításig mindvégig Magyarország szerves részét képezte.
Persze Erdély függetlensége nem jelentett teljes elszakadást Magyarországtól, ahogyan később, a Habsburg-fennhatóság alatt is erős gazdasági és kulturális szálak kötötték a fejedelemséget, mígnem a kiegyezés után újra visszakerült az anyaországhoz. A teljes szakadásra csak Trianon után került sor, ám napjainkban újra erősödnek a kapcsolatok, és ez nemcsak Erdély vonatkozásában van így.
Az otthonom a Felvidéken van, a hazám pedig Magyarország! Ez a kiindulási pont, ez mindennek az alapja. Ennek az érzelmi kettősségnek az alapján pedig megillet minket a szlovák állampolgárság mellett a magyar is. Hogy miért?
Gyerekkoromban hetente legalább egyszer azért kellett a szüleimnek kivinniük az érsekújvári vasútállomásra, hogy megnézhessem a Budapest irányába robogó nemzetközi gyorsvonatokat. Fejből tudtam a menetrendet: reggel megy az Amicus, dél körül a Hungária, délután következik a Balt-Orient expressz, majd estefelé a Báthory, amely Lengyelországból jött, és nem Prága felől, mint a többi. A Pannónia éjjel kelt át Újváron, olyankor aludni szoktam. Nagyon szomorú voltam, amikor kimaradt pár hónap, és egyikre sem ülhettem fel. Visszafelé nem érdekelt a menetrend. Nem a gőzös, a mozdonyvezető vagy a vasút hangulata vonzott az állomásra, hanem mindig ott lebegett előttem az úti cél!
Számomra Budapest és Magyarország jelentette az álomutazásokat már kicsi koromban is. És nem feltétlenül a Vidámpark, a Balaton, a Bambi, a Jaffa, a szerencsi mogyorós csoki vagy a piros pöttyös gumilabda miatt, hanem egyszerűen vonzott a magyar hon!
Már napokkal az utazásunk előtt valami leírhatatlan, máig megfogalmazhatatlan, csodálatos érzés kerített a hatalmába. Akkor még nem nagyon értettem, hogy miért él olyan sok rokonunk, barátunk odaát. Hiába mesélt nekem sokat nagyanyám a kitelepítésről, a szanaszét röppent hat testvéréről, édesapám pedig a Budapestre került érsekújvári barátairól, iskolatársairól. Nem értettem azt sem, miért kell sajnálnunk őket, és miért nem irigykedünk azért, hogy őket odavetette a sors, mi meg maradtunk a helyünkön.
Iskolás koromban pedig már naplóba írt statisztikát vezettem arról, hogy egy évben hány alkalommal, hol, mikor és miért voltam Magyarországon. Gimnazistaként már azon is csodálkoztam, hogy a barátaim miért örülnek annyira egy-egy romániai vagy bulgáriai tengerparti nyaralásnak, amikor ott van a magyar tenger, a Balaton?! Pedig még csak azt sem mondhatnám, hogy otthon valamiféle harcias magyar nevelést kaptam volna. Mégis teljesen természetes volt ez az érzés, miként az is, hogy az egyetemi tanulmányaimat bölcsészként Budapesten folytassam, a helyszínen szívjam magamba a magyar kultúrát, történelmet.
Még hogy mi nem kötődünk eléggé az anyaországhoz! Amikor együtt tudunk örülni a magyar sportsikereknek, az olimpiai érmeknek, a magyar válogatottak győzelmeinek, a tudományos és művészi sikereknek? És ugyanúgy bánkódunk, hogy Európa bizonyos részein rossz szemmel nézik a Magyarországon történteket azok, akik számára felfoghatatlan a nemzetpolitika, a szabadságvágy és a függetlenségi törekvés.
Csak „jó és tiszta” levegőt megyek szívni az anyaországba, mondta az a bácsi, akit Párkányban egyszer, még „békeidőben” felvettem az autómba, és Esztergomban raktam ki a bazilikánál. Mert nagyon jó dolog ám ez a Mária Valéria híd, nem kell a kompra várni és vigyázni, mint régen, nehogy lekéssem az utolsó visszafelé indulót. Azt élvezem a legjobban, mesélte, hogy odaát mindenki magyarul beszél, ideát meg néha azok sem mernek megszólalni magyarul, akik tudnak. Itt senki se riogat azzal, mint otthon, hogy az államnyelvet jobban meg kellett volna tanulni! Annak idején azt is illett volna megkérdezni, hogy hová akarunk tartozni, a híd melyik oldalához. Hosszú évekig híd helyett, mint egy félbemaradt kéznyújtás, hídcsonkok jelképezték a két „baráti” ország viszonyát. Egyáltalán miért tartozik két különböző országhoz a híd két oldala, amikor itt is, ott is magyarok élnek, elmélkedett tovább félhangosan az öreg. Csak magának mondom, négyszemközt, nehogy baj legyen belőle, hogy van már magyar állampolgárságom is, de nem vertem nagy dobra. Nem kérkedni akarok vele, csak érzelmi kötődést jelent.
Hogy a felvidéki magyar kötődés erősebb vagy gyengébb az erdélyinél, ezek után döntse el mindenki maga. Szerintem nem lehet különbséget tenni a kettő között, az anyaországhoz fűződő kapcsolatunk olyan határon túli magyar kötődés, amely nem mérhető sehogyan és semmivel.
Megjelent a Magyar7 2021/20.számában.
