Augusztusi honderű
Dominik Duka cseh érsek a minap üzent a magyaroknak: vegyétek észre, megmentettétek Európát. Ritkán hallani manapság ilyen elismerést.
Mert bár szépen hangzik, és van egy mákszemnyi valóságtartalma is, látva Nyugat-Európa önfeladását, lassú, folyamatos eltunyulását, az őslakosság egyre gyorsuló lecserélődését, a párizsi lázadásokat, a malmői, brüsszeli bűnözést, ami egyre inkább elborítja az egész Nyugatot, azért ez inkább hangzik jóslásnak és óhajnak, mint realitásnak.
S miért ne lehetne a példa ragadós a többi nemzet számára is? És – legyünk merészek – miért ne változtathatná meg (fordítaná vissza) az európai emberek elferdült gondolkodását egy közepes, a barátságtalan népek tengerében idegen, rokontalan, mégis sikeres túlélő nép, a magyar? És hát tudjuk, isten malmai lassan őrölnek.
Azt a rothadó filozófiát, amely szabadságot hazudva mérhetetlen szenvedést ígér. Ráadásul elvárná, hogy a befogadó ország – ahol él és szorgoskodnia illenék a két nemzet békés viszonyán, a kölcsönös megbecsülés elmélyítéséért – adjon fel minden elvet, és őhozzá idomuljon.
Van, aki első szent királyának relikviáját, a Szent Jobbot hordja körmenetben, emeli a locsogó történelem zavaros habjai fölé, és van, aki az újmarxisták zavaros jelképét, a szivárványos zászlót. Vannak nagy birodalmat alkotó népek, amelyeknél ugyan minden veteményeskertben ott csattog a csillagos lobogó, de egyre inkább kiüresedve, üzenet és tartalom nélkül, egyre fakulva, mert a demokrácia egykori édenjét eluralták a vérszívó paraziták, akik kihasználva a fogyasztóvá degradált tömegek könnyű ellenállását, világuralomra törnek, és emberek milliárdjainak járomba tereléséről álmodoznak.
Megboldogult Galán Géza barátom mesélte annak idején, hogy amikor Pozsonyt odahagyva (ahol a beneši örökséget ápolgató város kiebrudalta a lakásából) Budapestre költözött, és kirakta a házára a magyar zászlót, valakik egy éjszaka leforgása alatt letépték. Az illetőknek nyilván jobban tetszett az a bizonyos sokcsillagos, amely még hullásában, oszladozva is hódítani hivatott. Megváltani a világot úgy, hogy tagadja a megváltást. Ezeknek a „magyaroknak” a szellemi vezetői a Szent Koronát is múzeumba talicskázták volna, ha már az elődeiknek nem sikerült kilóra eladni.
Ízlelgessük hát az érsek üzenetét (aki szerencsére nem egyedül áll ki a magyarok mellett), és mondjuk el újra: merjünk nagyok lenni!
S bár lehet, hogy a Góliátok bunkósbotja sokkal félelmetesebb, mint a Dávidok parittyája, a csatát végül mindig a Dávidok nyerik, mert a hitük szilárdabb és az önbizalmuk erősebb. Nem lehet kérdés, hogy kinek az igazsága értékesebb! Mert a mindent relativizálni, eltörölni, összekavarni akaró háttérhatalom zagyva ideológiái a történelem szemétdombján végzik. Csak az nem mindegy, hogy meddig és mekkora áldozatot kell hozni ezért. Jézus szenvedéséhez képest azonban minden áldozat semmiség.
Megjelent a MAGYAR7 33. számában.
