István temploma
Vasárnap délelőtt, négy-öt fekete ruhás anyóka tipeg fel a domboldalon. Már csak ők maradtak meg a hitnek. Ezek a ráncos, göbös kezű, hajlott hátú porhüvelyek. Már beharangoztak, de a pap türelmes, hiszen tudja, még néhány szűk esztendő, és ők sem lesznek. Isten háza üresen fog lenézni a falura. Most még beül a kis Fiatjába, kikocsizik ide, a világ végére, a zsákfaluba, és elmondja a misét ezeknek az elfelé tartó lelkeknek. De mi lesz később?
Hogyan fordulhatott ekkorát a világ?
A kis falusi templom így áll már legalább nyolcszáz éve, akkortól, hogy István úr parancsa, miszerint minden tíz falu építsen templomot, ide is elért, s a várjobbágyok nekigyürkőztek, és megépítették Isten házát.
Így lett tíztemplomos a kis falucska, s az volt a legnehezebb időkben is. Azután is, hogy a török elvitte a harangot, mert a jobbágy meg a kisnemes nem bírta fizetni az adót. Utóbbi inkább elmenekült, s csak akkor jött vissza, mikor a török elvonult. Aztán jöttek a felkelők, a rendiek és a nagybirtokos urak, és háborúztak. Ő meg csak tűrt, málló vakolattal. S amikor a pestisjárványban kiüresedtek a házak, s jöttek a szláv nyelven beszélő új jobbágyok, azt is eltűrte, hogy törik a nyelvet. Egy generáció múlva, bár latinul énekeltek, már magyarul beszéltek, s csak a nevük jelezte, ki honnan érkezett.
Ó, hányszor darabolták fel István király országát! Pedig a sok szenvedés mellett mennyi szépet, lélekemelőt látott a századok során! Esküvőt, új keresztséget, körmenetet. S ha az Úr magához szólított valakit, itt, a templom mellett talált végső pihenőre a teste.
Akkor is így állt a dombon, amikor a szent király országát a sáskanépek feldarabolták, az északi gyepűt lekanyarították, és a falu – bár egy tapodtat se mozdult – hirtelen más országban ébredt. Hiába tiltakoztak a népek, hiába vonultak deputációba a városba követelni, hagyják őket békén a szülőföldjükön, nem ártottak ők a légynek sem. Egy szűk emberöltő után visszatértek az anyaországhoz, hogy pár év múlva megint sírjanak, de most már azért is, mert mindenüket elvették. A kis templom akkor is hűségesen őrizte a falut, lakonikusan tűrve a mondást: az elsőkből lesznek az utolsók.
De hogyan fordulhatott ekkorát a világ?
Ezt kérdezte e sorok írója is, amikor visszagondolt a régi időkre, amikor még itt ministrált, a régi, latin liturgia szerint, és ha nem is tele, de félig voltak a padok, és még az orgona is szólt. Igaz, nem túl fényesen, de a lelkét is beleadta. Aztán amikor a fényképész lekattintotta őket a templom előtt, mind a hat bérmálkozó gyereket, négy lányt és két fiút – olyanok voltak, mint az angyalkák, összetett kézzel, a lányok fehér ruhában, hajukban maslival, a fiúk öltönyben álltak a vaskereszt mellett –, hazamentek, s az ünneplőruhával ők is levetkőzték a hitet. Gyengék voltak és esendők. Pedig csak negyven évig tartott ez a dúlás is, ám arra elég volt, hogy kiüresedjen a szentély, s a torony csúcsán lassan félrebillenjen, majd lehulljon a kereszt szára.
Most úgy hírlik, hogy Nyugaton, ahonnan annak idején a hittérítő atyák érkeztek, bontják a templomokat, mert útban vannak. Égnek a templomok, pedig nem ilyen kis falusi paraszttemplomocskák, hanem nagy katedrálisok.
Háromhajósak, teli kincsekkel, apáturak és püspökök porladó csontjaival a padló alatt. Kereszt és kard egyformán pusztul az idő csontkezében. Idegen kezek gyújtogatnak, a hazai idegenszívűek pedig nem védik a falakat, a zászlókat, beroppan az orgona, sípja megolvad a tűzben. Ezek meg bontják a hitet, a múltat, a jövőt. Hát milyen uraik voltak ezeknek a népeknek, hogy hagyták őket idáig fajulni?
De bármekkorát is forduljon a világ, Szent István országában nem fognak templomot rombolni. Mária országában a templom az istené, a hit az emberé, immár több mint ezer éve. A kis templom türelmesen vár a dombtetőn, az akácfák mellett, hátha újra kikerekedik az idő, és észhez térnek az emberek. Neki van ideje. A por siet, a kő, mint a költő írta, ráér. Több mint ezer éve kavarog a por, hol felkapja az idő szele, hol lerakja. Csak türelem.
A szent király törvénye erős, és a hit túléli a hitetleneket. S ki tudja, hátha fordul a világ, és az írás másik fele köszön vissza: az utolsókból lesznek az elsők…
