Angyali üdvözletek

Nézem megújult pompájában festett kazettás mennyezetét, pici ablakait, amelyen alig jön be fény, és feltörnek a régmúlt emlékei. Hatalmába kerít az érzés, ahogy gyerekként szerettünk volna misére menni, kiváltképp az éjfélire, mert úgy hittük, ott igazán érdekes dolgok történnek. De leintettek, gyerekeknek az már késő, meg egyébként is, oda nem lehet! Így mindig csak az ablakból leselkedtünk, ahogy ballagtak az öregek kifelé a hegyen, és sóvárogtunk, vajon Jézuska ott lesz-e a jászolban? 

Szerettük volna megérteni, miért nem mehetünk megnézni a csodát?

Mama miért mondja suttogva, soha ne beszéljünk arról, hogy imádkozni tanulunk. De akkor miért tanít bennünket az imádságokra? És ha nem lehet Istenről beszélni, az öregek vasárnaponként miért öltöznek ünneplőbe, és mennek el Isten házába? A titkot sejtettük, csak nem értettük, mint annyi mást sem.

Volt, hogy a Jézuskát is a nagyszülőknél vártuk. A varrógép asztalára állított fácskát óriásnak, csillogónak láttuk, pedig csak néhány kopott gömb, dió és fényes sztaniolba csomagolt cukor került rá, az ünnepi asztalra meg szepés káposzta és mákos guba. Aztán az öregek elmentek az éjféli misére, s mikorra hazaértek, megsült az angyalkolbász, előkerült az újbor is, és mi késő éjszakáig hallgattuk a meséiket, a sokszor eljátszott betlehemről - hisz dédapánk is „alkalmi színésznek” állt, arról, mit prédikált a tisztelendő úr, meg a régi „jó magyar világról”, a háborúról és a sosem volt békéről. 

Szerettük ezeket a meséket, még ha számunkra inkább csak hangulatuk volt, mint értelmük, és csak felnőtt fejjel fogtuk fel, a legtöbb arról szólt, hogy a történelemcsinálók esztelen döntéseikkel az emberek életét, szűkebb világukat is átjáróházzá silányították. 

A gyerekkor elsuhant, a titkok is elillantak, és már az öregek sem várnak. Elmentek, de nem múltak el, itt vannak velünk, bennünk élnek tovább. A megőrzött történeteinkben, a ház minden szegletében ott lévő, megörökölt tárgyakban, a régi képeken. Állok a kis templomban és sorjáznak az emlékek, egy letűnt világ történetei és hangulatai, az ízes beszéd, a féltő szó, az aggódó szeretet. Az óriás dunyha melege, a reggeli viricsédes tejeskávé illata, a kelt kalácsok íze. Visszahozhatatlan és feledhetetlen pillanatok, az életünk részei.

Persze, tudom, a fény ünnepe nem a múlt időről szól, a születésről, az életről, az örömről is illenék már róni a sorokat, de ebben a vírustól megbolydult létben, amikor hol a félelem, hol a düh a parancsoló erő, nem is olyan egyszerű! Mert nehéz nem gondolni a mögöttünk hagyott, embert próbáló két évünkre, sarkaiból kifordított világunkra. Arra, hogy mennyire kevés a jó hír, annál több a rossz, közeli és távolabbi veszteségeinkre, azokra, akiket már nem lehet felhívni a jókívánságokkal, és akiktől többé nem érkezik karácsonyi üdvözlet. 

És mégis, minden nehézség ellenére is jó várni az ünnepet. Idén a várakozásban a korábbiaknál is erősebb a vágy az együttlétre.

Most érezzük csak, amikor az éveknek láthatóan súlya van, a mozdulatok elnehezülnek, a gondolatok lelassulnak, hogy ez a legtöbb, a legnagyobb ajándék, az együtt töltött idő. Tavaly még elhittük, jó, ha egymást féltve egymástól távol maradunk, de idén nem engedünk, dacolva a hatalmi szóval, győz az együttlét akarata. Hogy örüljünk egymásnak. Az életnek. A születésnek, s mindannak, ami egyben tart bennünket. A szeretetnek. A reményt jelentő fénynek. Napok óta beragyogja a házunkat a Jézus Születése-bazilika örökmécseséből származó betlehemi láng, amit fiam, sok más társával együtt cserkészcselekedetként ad tovább másoknak, hogy a remény fényei minél többekhez eljussanak.

Zűrzavaros, bizonytalan időkben mindennél nagyobb szükségünk van a lehet jobb reményére, a minden jóra fordulhat bizakodására. Most ijedtek vagyunk és tanácstalanok – sokan dühösek is –, mert úgy érezzük, az eddigi békés, komfortos életünket lopták el, lételemünk lett a bizonytalanság, a félelem. És közben elnézünk a szép dolgok, az apró örömök felett, elfeledjük, soha nem vagyunk egyedül, mert ha hiszünk az isteni vezérlő erőben, ha bízunk önmagunkban, ha képesek vagyunk összekapaszkodni a körülöttünk lévőkkel, átlendülhetünk a nehézségeken. Kell is az elszántság az új esztendőben is, várjuk hát hittel, reménykedőn, szeretetben.