Aggasztó kérdések
Kisszilva (Malý Slivník, Eperjesi járás) község roma településén nagy a felbolydulás. Az itt lakók a szünidő utolsó napjaiban tudták meg, hogy gyermekeik a kb. húsz kilométerre lévő járási központba fognak járni iskolába, mert az eddigi helyi létesítmény nem felel meg az oktatás szabályainak. Elérkezett szeptember elseje, és akkor nagyot néztek az illetékesek, mert a szülők nem engedték, nem vitték gyermeküket a kijelölt iskolába.
Szeptember tizenkettedikén Tomáš Druker szlovák oktatási, kutatási és ifjúsági miniszter kíséretével együtt ellátogatott Kisszilvára, hogy személyesen is meggyőződjék a helybéli állapotokról. S mit hall a szülőktől? „Nem engedjük!” „Nem létezik!” „Nem egyezünk bele!” „Tanuljanak a gyerekek inkább itthon, de nem utaztatjuk őket!” Nem tudom, mit várt a miniszter a látogatástól, de az már kiderült, hogy nem hozott semmilyen konkrét javaslatot a kérdés megoldására. Semmitmondó kijelentése pedig mit sem ér: „Beszélgetnünk kell, és valóban mindenki számára igazságos és jó megoldást találnunk.”
Ezeken az üres szavakon elgondolkodtam egy kicsit. Bár tényleg nem sokat érnek, de a magyar iskolák folyamatos bezárása során még ennyit sem kapunk. A gyerekeink pedig nem ritkán harminc kilométert is utaznak, ha mindenáron magyar iskolába akarjuk járatni őket.
Esetenként iskolabusz sincs, így a szülők saját erőből oldják meg az utaztatást. Már aki valóban ragaszkodik a magyar iskolához. Aki beadja a derekát (pontosan ez a célja a felső hatalomnak), az inkább a helyi szlovák iskolába küldi gyermekét. Ilyen ismerőseimmel beszélgetve nemegyszer hallottam olyan megjegyzést, hogy könnyű nektek Pozsonyban, ott van a magyar iskola a városközpontban, nincs olyan gondotok, mint nekünk. Ilyenkor el szoktam mondani, hogy annak idején iskolás gyermekeimmel lakhelyünkről az iskoláig 35 percet utaztunk, ehhez jött még a házunktól a villamosig vagy autóbuszig egy tízperces gyaloglás, bent a városban egy következő majdnem tíz perc. Ez már csaknem egy óra reggel, ugyanannyi délután. S emellett el kellett tűrnünk a szomszédok, munkatársak vagy a villamoson az útitársak megjegyzéseit, hogy ott van az iskola az ablakaink alatt, bezzeg nekünk valami extra kell, inkább hurcoljuk a gyerekeket reggel és este a tömegközlekedésben.
Kacifántosabbnál kacifántosabb megjegyzéseket is szoktunk kapni, sokat tudnának erről beszélni a fővárosi magyarok. Persze azoktól esik a legrosszabbul, akik szintén magyarok, de a gyerekeiket szlovák iskolába járatják, s nem átallják magukat példának tartani előttünk. Szóval mi (már aki) igyekszünk minden lehetőt megtenni, hogy csemeténk az anyanyelvén szívja magába a tudást, mert ez számunkra igenis fontos.
Még egy okos mondatot mondott Kisszilván a miniszter: „Még egyszer átnézzük az összes lehetséges kapacitásunkat, amelyek a rendelkezésünkre állnak.” Ilyet mondani szeptember közepe táján kimondottan szemtelenség. Nem tudom, eredetileg mikor nézték át a számításba vehető lehetőségeket, de ha eddig nem találtak megfelelő megoldást, akkor most majd találnak? Ne felejtsük, ugyanazokat a kapacitásokat szándékoznak újra átnézni, amelyeket egyszer már fontolóra vettek. A másik kérdés: mikor? És meddig fogják latolgatni a lehetőségeket? Addig pedig a kis roma gyerekek otthon „tanulnak”. El tudjuk képzelni azt a tanulást, például az elsősök esetében a betűvetést. Biztos nagyon jól haladnak! – teszem hozzá ironikusan.
Az idő szalad, a gyerekek gyorsan nőnek. Vajon mi lesz belőlük a felemás oktatás nyomán? Itt is van egy másik kérdés: mi lesz a magyarajkú gyerekekkel a magyar iskolák megszüntetése nyomán? De ez már csak saját magunkat aggaszt, és a mi talpraesettségünkön múlik.
