A nyár végi depresszió, amikor a fény kifut a napokból
Valami furcsa, nehezen megfogható szomorúság ül rá sokakra augusztus utolsó, szeptember első heteiben. Mintha nemcsak a napok rövidülnének, hanem velük együtt a türelmünk, a kedvünk és a lelkesedésünk is. A nyár vége akaratlanul is arra emlékeztet, hogy minden, amit várva-vártunk – a fényes esték, a szabadság, a gondtalan, sokszor éjszakába nyúló önfeledt beszélgetések – egyszer csak elmúlik. És bármennyire is próbálunk kapaszkodni a langyos estébe, az ősz már itt bekopogtat az ajtónkon.
Sokan hajlamosak legyinteni erre: ugyan, csak egy kis rosszkedv, mindenkinek megvan a maga baja. Pedig a nyár végi, őszi depresszió valóságos jelenség, és messze nem pusztán csak arról szól, hogy nem tetszik, hogy a boltok polcain a görögdinnye helyett már sütőtököt találunk. Ez a hangulatváltozás a testünkből fakad, a kevesebb napfény kevesebb szerotonint (boldogsághormon) jelent, az iskolakezdés és a munkába való visszarázódás pedig lelki terhet rak ránk. Véleményem szerint nem az a gyengeség, ha valaki érzi ezt. Az a gyengeség, ha eljátsszuk, hogy nem érezzük.
A társadalmunkban a nyár a kiteljesedés évszaka. Az Instagram tele van mosolygó emberekkel a tengerparton, jéghideg italokkal a kezükben, a szabadság érzetével megfűszerezve. De amikor vége, ritkán mutatjuk meg a másik arcot, a csendes, fáradt őszi napokat, amikor a reggeli ébresztőóra nemcsak a testünket rángatja ki az ágyból, hanem a lelkünket is.
Úgy érzem, épp itt lenne az ideje őszintébben beszélni arról, hogy a szezonváltás nem csupán időjárási változás, hanem lelki krízis is lehet, és nem csupán legyinteni erre a jelenségre.
A legnagyobb hazugság, amit magunknak súgunk ilyenkor, hogy majd megszokom. Megszokni lehet, de kérdem én: miért kellene? Miért kellene beletörődni abba, hogy a sötét délutánokkal együtt sötét gondolatainkat is hazavisszük? Az őszi depressziót nem lehet elintézni azzal, hogy több kávét iszunk, vagy hogy vicces képeket görgetünk a telefonunkon.
Ez nem egy múló állapot, hanem figyelmeztetés. A testünk és a lelkünk is jelez, hogy változásra van szüksége.
A nyár végi melankólia egyszerre természetes és veszélyes is. Természetes, mert az ember mindig is a fényhez kötötte a boldogságát, és veszélyes, mivel ha legyintünk rá és nem vesszük komolyan, könnyen átcsúszhatunk egy hosszabb, komolyabb depresszióba. Mert valljuk be, az ősz szép tud lenni, de csak annak, aki képes befogadni. Aki viszont fáradtan, lehangoltan, bezárkózva indul neki, annak a színesbe öltözött lombok nem költészetet, hanem fárasztó söprögetnivalót jelentenek.
Az őszi depresszióval szemben az első és legfontosabb dolog az őszinteség. Merjünk kimondani olyan mondatokat, mint rosszul érzem magam, mert vége a nyárnak, vagy nem tudok örülni az iskolakezdésnek, mert félek a monotonitástól. Ezek nem gyerekes kijelentések, hanem emberi mondatok. Csak így lehet megelőzni, hogy a búskomorság átvegye az irányítást.
Emellett tudatosan kell építeni az örömöt. Ha a napfény kevesebb, akkor annál inkább kell keresni a melegséget másban, például a barátokban, közös főzésekben, új hobbikban, vagy egyszerűen abban, hogy megengedjük magunknak a pihenést.
Nem kell mindenáron erősnek lenni, mint aki úgy tesz, mintha az őszi fáradtság nem is létezne. Az élet nem arról szól, hogy versenyt fussunk a naptárral, hanem hogy megtaláljuk a helyünket benne.
A nyár végének szomorúsága valójában emlékeztet minket valamire, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni, mégpedig hogy minden időszak mulandó. És ebben van valami vigasztaló is. Ha elfogadjuk, hogy a fény elmúlása természetes, akkor talán könnyebb lesz a sötétben is meglátni a szépet. Az ősz nem a boldogság vége, inkább egy másféle boldogság kezdete. Minden azon múlik, hogy miként viszonyulunk a dolgokhoz, és képesek-e vagyunk meglátni a dolgok pozitív oldalát.
