A múlt árnyai

Egy évtizede, hogy a barátság hosszú éveinek történetei egy szempillantás alatt hunytak ki. Megéltük a megosztottságot, s most, annyi eltékozolt év után nehéz újra felvenni a fonalat. A jelenünkkel még nem tudunk mit kezdeni, a jövőről is szemérmesen hallgatunk, így marad a múlt, a számtalan élmény, az egyetemi éveink, amit mi szerénytelenül csak forradalmi időknek hívunk. Szertelen időutazásunk a személyes történeteinken keresztül is olyan, mint egy kis történelmi tabló.

Pillanatok alatt kiderül, mennyire fontos volt ez akkor nekünk, hiszen mindenre emlékezünk: a bölcsészkar felbolydulására, amely Pozsonyban elsőként mozdult, néhány tanár (elsősorban a zsurnaliszták) bátor kiállására, a diákvezérek szónoklataira, akik között ott voltak a mieink is – Berényi József, Somogyi Szilárd, Vörös Péter –, hisz ők magyarországi ellenzéki kapcsolataiknak köszönhetően bárki másnál többet tudtak mondani, mit és hogyan kellene csinálni. Emlékezünk az eufóriára is, ami kivitt bennünket Pozsony főterére, de a félszre is, amikor megláttuk a Dunaj áruház tetején a felfegyverzett katonákat. Arra, ahogy százezer ember egyszerre mozdul, meg arra is, amikor Grendel Lajos mondatait még Vivát, Hungária! rigmussal köszönte a tömeg. Először és utoljára… És pár hét elég volt, hogy a magyar szót a füttyszó és a fujolás nyomja el, s év végére az attaktól félve újra suttogó nyelv lett a magyar, az ököljog végül is erősebb az elfogadásnál. Így kavarognak az emlékeink, jók és rosszak egyaránt.

És mégis, ’89 novembere személyes és közösségi emlékezetünkben is a kevés szép pillanatok egyike, a hideg novemberi napok örömmámora a miénk is volt.

A ránk erőszakolt trianoni kaloda annyi rosszat hozott, magyarként voltunk megtűrtek, kivetettek, elnyomottak, és amikor felvillant a változás reménye, elhittük, hogy a jogokból nekünk is jár. Rövid idő alatt foszlott semmivé a bizakodásunk, hogy az új világ szép is lesz. Nekünk is szép. Nem lett az.

Ki a hatalomtól, ki az ordas eszméktől megrészegülten tobzódva szabta szűkre a tereinket, kisajátítva a függetlenség és az önrendelkezés jogát. S miközben többségék hozzáláttak írni az önálló történelmüket, tőlünk a nyelvünket és az iskoláinkat is elsajnálták. Az ellenség stigmája rajtunk maradt. Mi meg, jó magyar módra, ahelyett, hogy erőt mutattunk volna, elkezdtünk önmagunkkal harcolni.

Csakhogy a ki az igazabb, ki a hitelesebb játéknak nem lett nyertese, csupán az értelmetlen szembenállást hozta. És míg a politika vívta a szellemharcait, nagyon sok ember a saját bőrén tapasztalta meg a létbizonytalanság mélységét, s az egykoron virágzó dél jelentős része a leszakadó térségek sanyarú sorsára jutott. A vadkapitalizmushoz meg sem elég vadak, sem elég dörzsöltek nem voltunk.

Fontos, jó döntések is születtek, ám még az erősödő jogbiztonság, a megerősített intézményrendszer és a délre juttatott támogatások ellenére is számtalan kérdés megoldatlan maradt, amiért a politikum a felelős. A nyolc év egyik cáfolhatatlan tanulsága azonban, hogy egységben megkerülhetetlen erő tud lenni a magyar. Tudatosították ezt a többségi oldalon is, tettek is ellene. Az egység törékenynek bizonyult, a hatalmon kívüli létet már nem élte túl.

Ami utána következett, egész közösségünket megroppantotta. A vegyes ideológia a „mindegy, milyen a nemzetiséged” álságos, önfeladó eszméje frontot nyitott, hihetetlen szellemi pusztítást végzett, s a tízéves állóháborúnak mindenki a vesztese lett. És ugyan a bűnök leírhatók, és a bűnösöknek is van nevük, a károk ma még felmérhetetlenek, a jövő év eleji népszámlálás adhat rá választ, közösségi szinten hogyan csapódott le az évtizedes megosztottság.

De most itt az új rajtvonal. Történeteink történelemmé váltak, magyarázatát is sok minden várja még, az energiák azonban most az újrakezdéshez kellenek, ahhoz, hogy el tudjunk indulni egymás felé. Sok időnk nincs már, nem kéne elrontani.

Megjelent a Magyar7 2020/47.számában.